Barabás Miklós – Művész a közéletben

Ki volt Barabás Miklós, és milyen szerepet játszott a magyar közéletben?

Barabás Miklós a 19. századi magyar művészet egyik legmeghatározóbb alakja volt, aki nemcsak festőként, hanem aktív közéleti szereplőként is formálta a reformkori és kiegyezés utáni kulturális életet. Munkássága szorosan összefonódott a nemzeti identitás kialakulásával, a művészeti intézményrendszer megszületésével és a politikai elit vizuális reprezentációjával.

A tanulmány bemutatja, hogyan vált a „nemzet festője” a magyar művészeti élet szervezőjévé, döntéshozójává és ikonikus alakjává.

A tanulmányt Szvoboda Dománszky Gabriella művészettörténész írta. 

Barabás megérkezése a fővárosba

Barabás Miklós bemutatkozásával az 1835. év végén Pesten megjelent az a művész, aki az eljövendő évtizedekben vezető egyéniségként fog működni a magyar művészet és művészeti élet megteremtésében, mozgalmaiban. Indulását többen támogatták, de legfőbb segítője Széchenyi István volt, mint a korszak kiemelkedő politikusa. Széchenyi pályája ekkor nagyszerű szakaszába érkezett, munkássága, megjelent kiadványai folytán népszerűsége, kortársaira gyakorolt hatása rendkívüli, támogatása Barabás számára az elindulásban döntő jelentőségű. 

A mindeddig elsősorban osztrák művészekkel dolgoztató Széchenyi ekkor már próbálkozott magyar mesterek foglalkoztatásával, de ez eleinte nem sikerült. Széchenyi mindjárt Barabás külföldről való megérkezése után fordult felé, és az ifjú, ismeretlen mestert mint ,,…igen becses, s ritka ügyességgel bíró festő”-t ajánlotta Bihar vármegyének, ahol reprezentatív, életnagyságú, hivatalos portréja megfestésére kerestek festőt, és ez végre sikerrel járt. Széchenyi pártfogása nagy befolyással volt a fiatal Barabás további életútjára, és bizonyos, hogy politikai gondolkodására is.

A képzőművészek bevonása a nemzeti kultúra serkentésébe – amint erre már Hoffmann Edit is rámutatott[1] – nem magyarországi jelenség e korszakban. A 19. század első felében számos európai, sőt tengerentúli náció[2] keresi identitását, amelybe beletartozik a nemzeti kultúra kiteljesítése is. Ezt mindenütt áthatja a ,,nemzeti iskola” kialakításának óhaja is, számos nép, amely eddig ilyesmivel nem sokat törődött, kezd figyelni saját művészetére. 

Mint ismeretes, a romantika egyik lényeges jellemzője, hogy alakuló nemzetek igyekeznek megalkotni önnön ,,képüket”, amelynek kivitelezését mindenütt saját mestereiktől várták. A Barabáséhoz hasonló jelkép-szerepet betöltő művészt többet is találunk ekkoriban, a művészi tekintetben perem-vidéknek számítható területeken. Még Bécs is támogatja az osztrák, esetenként a birodalmi mestereket. 1830-ban, jelentős császári dotációval művészeket támogató egyesület alakult Verein zur Beförderung der bildenden Künste néven, ám szinte kizárólagosan bécsiek számára. E szervezet a császárvárosban dolgozó külföldi mestereket igyekezett kirekeszteni, ugyanakkor működése a bécsi biedermeier kibontakozását nagyban elsősegítette.[3] 

Barabás Miklós közéleti litográfiái

Prágában már a 18. század végétől – különösen az arisztokrácia – hazafias kötelességnek tekintette a műpártolást,[4] és a hazai mesterek foglalkoztatását.[5] A számos, Bécsben karriert csináló cseh mester mellett pl. Antonin Machek (Podlazice 1775– Prága 1844), Frantisek Tkadlík (Prága 1786– Prága 1840), a prágai Manes család és mások, már Prágában érvényesültek, a szlovákok ugyancsak Prágában, mint Peter Michal Bohuň (Nagyfalu 1822–Biała, 1879). 

Bukarestben az 1830-as 40-es évektől kezd hazatelepülni külföldi akadémiai tanulmányok után az új festőgárda, Ion Negulici (Câmpulung 1812– Konstantinápoly 1851), Barbu Iscovescu (1816–1854) Gheorge Tattarescu (Buzeu 1820–Bukarest 1894), az asszimilált Rosenthal Dávid (Pest 1820–Pest 1851) és mások, akik tevékeny részt vállaltak a bontakozó irodalmi és politikai mozgalmakban.[6] 

A lengyeleknél a század első felében többek között Piotr Michalowski (Krakkó 1800– Krakkó 1855) Henryk Rodakowski (Lvov 1823– Krakkó 1894) Józef Simmler (Varsó 1823– Varsó 1868) stb. készítették elő az európai hírre vergődő lengyel nagymesterek fellépését, úgy mint Barabás nálunk Szinyei Merse és Munkácsy generációját.[7]

A nemzeti művészet kialakulásának háttere

A művészet felé ritkán fordult olyan figyelem Pest-Budán, mint a 19. század 30-as éveitől. Magyarországon a nemzettéválás romantikus áramlatain belül – a költészetből jól ismert mozzanat – az önálló magyar képzőművészet megteremtését a politikai önállósághoz vezető út egyik előkészítő állomásának tekintették. Sőt a nyelvi korlátoktól mentes rangos képzőművészet arra is képes, hogy látványos bizonyítéka legyen a más európai népekkel való egyenrangúságnak, a magyar alkotó külföldi megbecsülése a nemzeti büszkeség és önbecsülés táplálója. 

A kortársak számára rendkívüli jelentőségű az a híres eset, amikor 1844-ben egy lipcsei szépirodalmi almanach[8] kérte fel Barabást eredeti rajzok készítésére, számainak illusztrálásához: ,,…és ime most már hozzánk kezd folyamodni a művelt külföld – s messze tájról keresi föl a magyar művészt, hogy számára műveket alkosson.” írja Vahot Imre a Pesti Divatlapban.[9] 

Mint autonóm festőnek már a puszta létezése is politikai jelentőséggel bírt, bár mint késői Önéletrajzában írja[10], a direkt politizálástól tartózkodott. Ám cselekedetei mindig egybevágtak a reformerek törekvéseivel, munkássága a nemzettéválás és a polgárosodás programjának részévé vált, érvényesülésének egyik hajtóereje az értelmiség ,,utólérési komplexuma” volt. 

A reformkor ideológiai és gyakorlati vezetőinek mozgalmaiban sajátságos módon – művészete által – volt jelen. El kell mondani ugyanakkor jellemének azt a ritkán hangoztatott tulajdonságát, hogy soha nem mutatta az ismeretes ,,művészi allűröket”, egész életében szolíd, de rátarti polgárként viselkedett, beleértve a pénzügyekkel való korrekt bánásmódot, és hogy nem vonakodott árainak tisztes megállapításától sem. Önéletrajzából tudjuk, hogy igyekezet megtanulni az illendő társaságbeli viselkedést, még a legmagasabb körökben is, és hogy különös gondot fordított megjelenésére, öltözékeire, [11] és megtanult hat nyelvet.

1835 novemberében érkezett meg Pest-Budára, ahol körülményei igen szerencsésen alakultak. Már a kezdet-kezdetén mondhatni kedvező politikai tett volt Széchenyi István hivatalos arcképének megfestése 1836-ban, amelyet a későbbiekben szerte az orszában megrendeltek tőle. Már az első Pesten töltött évében meglepően nagyszámú festményt alkotott, ami nem maradt észrevétlen. Hamar kiemelt helyzetbe került, amit bizonyít, hogy 1836 szeptemberében – még igencsak csekély távlattani tanulmányai alapján – akadémiai levelező tagnak ajánlották, amivel egycsapásra elismert tagja lett Pest csúcsértelmiségének. 

A Tudományos Akadémiának ez ideig csak egyetlen művésztagja volt 1832-től Ferenczy István (Rimaszombat 1792–1856) szobrász személyében. A 26 éves Barabás ajánlója Toldy Ferenc irodalmár és Wesselényi Miklós báró volt.[12] Azonnali elismertségének további bizonyítéka, hogy 1838-ban Ferenczy István mellett az országgyűlés neki is állami ösztöndíjat juttatott, eddigi tudásunk szerint elsőként a magyar festők között.[13]

A Pesti Műegyletben mint szervező szakértő

Közéleti működése az 1837–38-as nagyszebeni diétán kezdődött, ahol belekezdett a követek lerajzolásába, hogy – pozsonyi példára – képmásukat sokszorosított albumban adja közzé. Előfizetőket toborzott a vállalkozáshoz, de kezdeményezése nem volt sikeres. A híres személyiségeket bemutató arckép-sorozatoknak századokra visszamenő előzményei voltak szerte Európában, és nálunk is jelentek meg ilyenek, de ezeket híres, ismert vállalkozók[14] jelentették meg. pl. a század első felében Ehrenreich Ádám (1784–1852) vagy Ponori Thewrewk József (1793–1870), de ő ezek lehetőségeivel nem rendelkezett. A próbálkozásból fennmaradt a mintának készült Kemény Dénes báró litografált portréja, amelyet Párizsban és Kolozsváron is kinyomatott,[15] és az életmű egyik egyedülállóan szép műlapja lett. Későbbi éveiben aztán rendszeresen alkot ebben a műfajban.

A fiatal Barabás a művészeti élet szervezésében már a kezdetektől vezető szerepet játszott, 1840-től, Pesten való végleges letelepedése után. E tevékenysége az ekkor alakult Pesti Műegyletben öltött intézményes formát. Ez a szervezet 1839-ben vállalkozott arra, hogy művészeti életet teremt Magyarországon azzal, hogy évente egyszer kortárs képzőművészeti kiállításokat rendez, amire eddig professzionális szinten nem volt példa. 

Míg Nyugaton egy tárlat bemutatása inkább a művészet belügye, addig nálunk néhány értelmiségi politikus veszi kezébe a szervezést. E körök vezetőinek reprezentatív sorával találkozunk az egyesület tagjai közt, báró Eötvös József, Lukács Móric, Trefort Ágoston, Szalay László, Kossuth Lajos, Ferenczy István, valamint Heckenast Gusztáv, Jósika Miklós báró, Széchenyi István gróf, Tasner Antal, Ürményi Ferenc, Bártfay László, stb, stb.[16] Igazán imponáló névsor. Barabást azonnal beválasztották a vezetőségbe, és ezután fél évszázadon át dolgozott együtt szakemberként a működés progresszióját irányító politikusi gárdával.

Az egyesület által 1840-ben Pesten megrendezett nagyszabású képzőművészeti kiállítás az első ilyen rendezvény volt Magyarországon, és vele a kortárs képzőművészet először lépett a nagy nyilvánosság elé. Ezentúl évente megrendezték a tárlatokat, amelyek közül a két soron következő rendezésével 1841, és 1842-ben Barabást bízták meg.[17] A következő évben pedig bekerült az Igazgató Választmányba is, és ekkortól évtizedeken át végezte a kortárs magyar alkotások zsűrizését.

Az egyesület – statútumai szerint – többek között a magyar művészet támogatására, és a közönség ízlésének fejlesztésére alakult.[18] Ám az ekkor még gyenge és nagyon csekély darabszámú magyar műállomány erre csak igen mérsékelten volt alkalmas, ezért az egyesület csatlakozott a müncheni központú Kunsverein-hálózathoz, miáltal részesévé vált egy nagy választékot biztosító európai képpiacnak.[19] Az idegen képek bemutatását a sajtó egyes hangadói, – a tények figyelmen kívül hagyásával – nehezményezték, és hazafiatlansággal vádolták a Műegyletet. A képzőművészetben ekkor kibontakozó, és évtizedeken át tartó villongás a patriotizmus kétféle megnyilvánulának látványos példája. 

Az egyesület vezetői, a pesti centralisták intellektuális köre, a modern hazafiság szellemében bátran szembenézve a valósággal, az elmaradottságot akarta megszüntetni. Elévülhetetlen érdemük, hogy minden gáncsoskodás ellenére, képzett kortárs külföldi mesterek képeit hozták be a provinciális Pestre, még ha ezzel szembe is kerültek a konzervatív hazafiak illúzióktól és nosztalgiáktól áthatott hangzatos világával.[20] 

Barabás Eötvösék liberális szellemi köréhez csatlakozott, és a testületi állásfoglalások kialakításakor mint a szituációt és az anyagi lehetőségeket jól ismerő és mérlegelő, józan polgár hallatta szavát. Távol állt tőle a művészembert oly gyakran jellemző romantikus hév, és nem engedett a demagóg követelődzéseknek, mert mint írja ,,…biztosabb az önérdek alapja és sokkal több szájban van meg a hazafiság, mint szívben.”[21]

Hozzá kapcsolódik az egyesület működésének híres botránya – egyben ünnepsége – amikor nem az ő Vásárra menő erdélyi bérci oláhok c. képét vásárolta meg a zsűri a Múzeum számára,[22] hanem az itáliai Marastoni Jakab: Görög nőjét.[23] Barabás festménye az újkori magyar festészet első, szimbólummá emelkedett sikere, és a nagyméretű, sokalakos népi életkép megszületését a korabeli sajtó tanúsága szerint ,,egy egész nemzet” üdvözölte. 

A kép a város felháborodott polgárait hazafias állásfoglalásra késztette, és a magyar művészettörténetben először történt meg, hogy közadakozásból kortárs magyar festőtől megvettek egy zsánerképet, és a pesti Magyar Polgári Gyalog-Őrhad ünnepélyes menetben – új, magyaros egyenruhájukban, a nemrég felszentelt zászló alatt ajándékként a Nemzeti Múzeumba szállította azt.[24] Igaz, nem egészen a művészi kvalitás, hanem az alkotó származása váltotta ki a történéseket.[25] Gondoljunk bele, micsoda lelkesültséget érezhetett a város közönsége a magyar festő műve iránt, az akár látens politikai megmozdulásnak is felfogható bevonulás láttán.

A lassan meginduló fejlődésben a mester jelentős szerepet vállalt, szinte minden művészeti megmozdulásban részt vett. Közéleti szerepléseit felsorolni szinte lehetetlen, az alábbiakban a kiemelkedő fontosságúakat venném sorra. A Kossuth által szervezett Iparegyesület kiállításának zsűrijében szerepelt 1843-ban,[26] és szervezője volt a Nemzeti Képcsarnokot Alapító Egyesületnek 1845-ben. Ez az egyesület arra alakult, hogy kortárs magyar mesterek műveit juttassa a Nemzeti Múzeum képtárába.[27] Barabás itt a nagyválasztmány tagja, és természetesen ő kapta az első megbízatást, hogy a megalakuló Nemzeti Képcsarnok számára dolgozzon. 

A megbízás tárgya József nádor reprezentatív portréja[28] volt, és e mű Barabás számára a 40-es évek csúcsa a közéleti szereplést illetően. Ez volt eddig a legmagasabb rangú megbízatása, – kortárs uralkodói portré. Bár a hivatalos méltóság felmutatására törekvő professzionális igyekezete kissé elnyomja a természetesség érvényesülését, és a képmás minuciózus ecsetkezelésű merev kompozíció lett, mégis nagyjelentőségű tény, hogy e mondhatni birodalmi megbízatásnak képes volt egy magyar mester, magas szakmai kvalitású művel megfelelni. 

A korszakos időkben folytatott tevékenysége   

Az 1848. szeptember végén Barabásné Budáról kívánt átmenni Pestre, de éppen beleütközött a tömegbe, amely Lamberg császári biztost gyilkolta.[29] Ennek hallatán a család megrettent, és mikor Jellasics megindult Pest felé Vácra költöztek, de megnyugodva rövidesen visszatértek a fővárosba. Végigélték a város ágyúzását, a Művész pedig – mint írja – a vár bevétele után lerajzolta az összelődözött várfalakat. Leírásából kitűnik, hogy meglátogatta a küzdő csapatokat, és akit tudott, lerajzolt. 

Így találkozott régi jó erdélyi ismerősével, Nagy Sándor Józseffel a szabadságharc tábornokával, és őt és menyasszonyát megörökítette. – Sajnos az utóbbi mű elkallódott, csak az ,,özvegy menyasszony” korából maradt nagyszerű akvarell van meg. – Ezután sorra lerajzolt még néhány magasrangú katonát, így Máriássy János ezredest (azonosító: 4359), Guyon Richard tábornokot (4356), majd a két honvédezredest, Földváry Károlyt (4357), a váci hőst, és testvérét Sándort (4352), a szent-tamási hőst, valamint családi barátját, Görgey Arthur (4355, lappang), tábornokot, aki a vár visszafoglalása után fiának keresztapja lett. 

Jelen tudásunk szerint mintegy tucat rajzot készített a harcok magas rangú katonatisztjeiről ,,természetben”, többnyire a Budáért folyó küzdelmek helyszínén, élet után rajzolt, mely tényt lapjain fel is tüntetette.[30] Mindegyik mű azonos technikájú, de különböző készültségi fokon vannak. Fekete krétarajzok, litográfia sajnálatosan nem készült róluk, így nem is lettek közismertek. Az idő a lapok színét elsötétítette, ám most is élvezetes látványt nyújtanak. 

Feltételezhetően Barabás Miklós egy reprezentatív, sokszorosított sorozatot képzelt el róluk megjelentetni, de ez érthető okokból nem valósulhatott meg. A bukás után mindegyik ábrázoltja súlyosan üldözött volt, emigrációban, várfogságban sinylődött, és volt köztük négy aradi vértanu, Perényit – aki mindvégig a főrendiház elnöke – Pesten végezték ki. Bár ekkor még volt remény, azért a szabadságharc hírességeit megörökíteni nemcsak művészi vállalkozás volt, hanem politikai állásfoglalás is, és szerencse, hogy később nem volt besúgója.

Ezek után ,,Nyáron beköszöntött a szabadságharcz catastrophája. És különösen az októberi szomorú napokban, bár megrendeléseim voltak, akárhányszor ott ültem tétlenül az állványom előtt… A paletta a kezembe, de nem csinálok semmit, csak a szomorú események rajzanak az agyamban. Erőszakkal is más térre akartam terelni a gondolataimat, mert az ember beleőrülhet ebbe az állapotba.”[31] Többször idézik e sorokat, amiből azt a következtetést vonják le, hogy Barabás kimaradt a forradalmi idők tevékeny résztevevői közül. Hát nem. Igaz, hogy nem harcolt, de megtette, ami tőle telik. Megrajzolta az első magyar felelős kormány – a Batthyány-kormány – csoportos arcképét, mindjárt hivatalbalépésük után, amit azonnal litografáltak és nagyformátumú műlapon terjesztettek.[32]

Már a fenti művek, szabadságharc vezérei és a miniszterek megörökítéséhez is kellett bátorság, de ismeretes az a híres történet, hogy Kossuth Zsuzsi (Lajos huga, Meszlényiné) közbenjárására részt vett a vértanu miniszterelnök, Batthyány Lajos életnagyságú portréjának megmentésében, – ezt 1846-ban ő festette természet után – amely az Iparegyesület tulajdona volt. A hatóság az Iparegyesülettől elkobozta a ,,veszélyes” festményt, és csak nagy utánajárás után kapta meg a család, mely akcióban a Művész is részt vett. 

A kép replikája Batthyányné tulajdonában volt, és felkérésére Barabás a gróf mintegy 40 db-os képgyűjteményével együtt elrejtette pesti lakásának padlásán. Hogy egy festő képeket raktároz, abban nyilván semmi gyanús nem volt. Öt évig őrizte a műveket a legnagyobb titokban, míg a Batthyány-család felől a közvetlen veszély elhárult,[33] és mikor az emigrációból hazatértek, visszaszolgáltatta a műveket. Egyesek kevesebbért is kaptak börtönt.

1850 után

Az ötvenes évek művészeti élete hasonlóképpen átpolitizált, mint a 40-es évtizedé, bár az érvényesülő ideológia új elemekkel töltődik fel. Jól ismert, mit is jelentett a pesti közönség számára az a metaforikus képi nyelv, amit az újonnan feltünedező, jól képzett ifjú művészgeneráció közvetített, a nemzeti tragédiákat ábrázoló históriai kompozíciókkal. Barabás már nem kizárólagos megtestesítője a magyar festészetnek. Vezető szerepét ugyan megtartja, de személyének politikai szimbólum jellege lassan elenyészik. Az ötvenes éveiben járó, elismert festő életművéből egy fontos dolog hiányzik. A nagyszabású, cselekményes történelmi kép, de valójában ilyet sohasem festett.

Talán helyettesítik ezt a nagy történelmi személyiségektről alkotott képmások. Ilyen volt 1852-ben a cs. k. Helytartóság megbízása, I. Ferenc József reprezentatív portréjának megfestésére, amelyre a császár első magyarországi propaganda-utazása adott alkalmat. A megrendelést a sajtó megelégedéssel fogadta: ,,…alkalom adódott hazai mesternek bizonyítani.”[34], vagyis a reformkori gondolat rezeg tovább, – a magyar képzőművészet birodalmi szinten is megállja helyét. A császár programjában – rég kialakult, hagyományos szokásként – szerepelt a Nemzeti Múzeum megtekintése is. 

A Pesti Műegylet vezetősége ebben az évben ügyesen a császári látogatáshoz igazította a Múzeum termeiben rendezett éves kiállításának megnyitását, és az uralkodó így megjelent a pesti tárlatban, bár fő művészeti programja a Hentzi emlék felavatása volt. A kiállítás díszhelyén a Barabás által sebtében festett császári képmás volt látható, amelyet ez alkalomra kikölcsönöztek,[35] úgy tűnik annak reményében, hogy láttán a legfelsőbb figyelem a magyar művészet felé fordul. Ám erről szó sincs, a megnyitón való részvétel is merő véletlen.

Új életre kelt a Nemzeti Képcsarnokot Gyámolító Egyesület is, és országos tagtoborzást végzett a célból, hogy a tagdíjakból megfestesse az uralkodó I. Ferenc József és Albrecht főherceg, császári helytartó portréját a Nemzeti Múzeum számára.[36] A megbízatást ismét Barabás kapja, és az a tény, hogy magyar mesteré a nagy feladat, a magyar alattvalók különállását érzékelteti. 

Barabás ezek után többször is megfestette az uralkodót, de arról, hogy Bécsből kapott volna udvari megrendelést, egyelőre nincs adat, bár a császárt fehér, osztrák tábornoki egyenruhában ábrázoló, egyik kvalitásos portréja ma is látható a bécsi Arsenalban,[37] csakúgy, mint Albrecht főherceg hasonló öltözékű portréja. Albrecht kormányzó komolyan foglalkoztatni kezdte, és szinte gesztus számba megy, – a sajtó legalább is így tárgyalja – hogy az ország főméltósága magyarországi művészeti igényeit a nemzet festőjével, Barabással elégíti ki.[38] Mindez feltehetőleg jól átgondolt politikai lépés volt, amit az is igazol, hogy Albrecht feleségével Hildegarde főhercegnővel együtt 10 db (!) részvényt váltott a Pesti Műegyesületben is, amivel ,,…mindenkinek példát adnak…” és a főherceget ekkortól a magyar művészet pártfogójának nevezik.[39]

Ám Albrecht magyar művészeti mecénásként való működése igen korlátozott. Egyenesen sértő volt pl. a József nádor szobor megrendelése, ahol a jórészt hazai magánadakozásból felállítandó szoborral kapcsolatban a császár különféle kikötéseket szab, és Albrecht határozott kívánságára a müncheni Johann Halbigot (Donnersdorf, 1814–München 1882) kellett az emlékmű elkészítésével megbízni. Nem vigasz, hogy Halbig alkotását négytagú magyar bizottság bírálhatta el a készülés helyszínén, Münchenben, és a bizottság élén Barabásnak mint a ,,nádor festőjé”-nek kellett megítélnie a mű hasonlatosságát.[40] (Tett is kifogásokat, amit a művész elfogadott.) 

A később hányatott sorsú szobor 1858-ra készült el, mint a főváros első köztéri szobra, de csak a Kiegyezés után állították fel.[41] A következő zsűrori megbizatás 1862-től a Széchenyi szoborbizottságban való részvétel volt, Than Mórral és Clak Ádámmal. A szobor pályáztatása több fordulót ért meg, végül is Engel József (1815–1901) nyerte el a megbízatást, amivel a közönség nem értett egyet, Izsó Miklós munkáját jobbnak ítélték, és igazuk is volt. Ezek után Barabás nem vett részt országos érdekű szoborbizottágban, így Petőfi szobrának hosszú évekig tartó keserves engedélyeztetése ügyéből és a bírálói munkából – a közadakozás beindítása után – is ki vonta magát.

A művészeti életben való közreműködés az udvar részéről az 50-es évektől többnyire politikai üzenet, és a kezdetek ekkor körvonalazódnak. Mikor az abszolutizmus vége felé közeledve új szelek fújdogálnak, talán a változások egy csepp előjele az a finom gesztus, hogy 1858-ban Bécsből származó udvari megrendelést kapott hat magyar mester a császári képtár számára festendő művekre. Az elkészült darabokat néhány napra kiállították a Műegyletben, majd elszállították őket Bécsbe, és többet nem hallani róluk.[42] Ehhez hasonló testületi megrendelés sem azelőtt sem ezután soha nem történt. 

A magyar tárlat problematikája

Az 1860-as évek elején a Pesti Műegylet nemzetközi tárlatait ismét folyamatosan kritizálják, egyes lapok szerint a vezetőség nem támogatja eléggé a magyarokat. Immár számos képzett művész él Pesten, akik egyre inkább igényt tartanának a pesti piacra. A hazatelepült fiatalok ekkor megalakítanak egy klasszikus művész-egyesületet, a kizárólagosan magyar mestereket támogató Képzőművészeti Társulatot. A szervezők közt ott van a legnagyobb művészi tekintéllyel bíró Barabás, vele a Társulat a felsőbb hatóságok előtt is elfogadható lesz. 

A hivatalos ügyek intézését ő kezdte meg, és az 1852-ben kibocsátott egyleti törvény értelmében a Helytartótanácshoz, valamint Pest Város Tanácsához fordulva benyújtotta a megalakulási kérelmet,[43] az alapszabály -tervezet elfogadása ügyében pedig megrendelője – Pottmann rendőrfőnökkel levelezett.[44] A Társulat 1861-ben hosszas bürokratikus egyeztetés után alakult meg, a Tudományos Akadémia egykori termeiben. Az első nagygyűlésen Barabást közfelkiáltással korelnökké választották,[45] akinek ez addigi élete legnagyobb megtiszteltetése.

A Képzőművészeti Társulat létrejötte után elkezdődik a Műegylet lassú hanyatlása, elérték a régi vágyat, csak magyarokat állítottak ki, sajnos ezek után a taglétszám csökkenni kezdett. Mint többen megírták, a főváros művészeti élete számára az lenne kívánatos, ha a Műegylet megmaradna a külföldi művészek kiállítóhelyéül, a Társulat pedig a hazai művészeké lenne,[46] ám erre a modern megoldásra még nem érett meg a helyzet. A Társulat első kiállítását – kizárólag a tagságát képező magyar művészek anyagából – 1863-ban közadakozással gyűjtött pénzből rendezte meg. Barabás – műegyleti megbízatásait megtartva – a Társulat megalakulástól kezdve itt is az igazgató- és a műbíráló választmány tagja, 1865-től a zsűri elnöke.[47] 

A zsűrikben való részvétel igen komoly elfoglaltsággal járt számára, mivel a Pesti Műegylet 1853-tól már havonta rendezte meg kiállításait. – Elgondolkoztató, hogy mikor festhetett? – A két egyesületben úgy mint a reformkorban, a teljes magyar műállomány elvonult Barabás szemei előtt. Bírálta a bemutatkozó fiatalok, Székely Bertalan, Madarász Viktor, Izsó Miklós, Lotz Károly, Than Mór stb. műveit, és bizton állítható, hogy egyetlen jelentősebb tehetség sem kallódott el. Örök kár, hogy az egyesületi jegyzőkönyvek megsemmisültek, mert szövegük az egész korszak – ezen belül Barabás – esztétikai, sőt ideológiai nézeteiről adhatna képet. Bár tudott dolog, hogy Barabás ízlése nem modern, de soha nem akadályozta ennek jelentkezését.

A Mester zsűrori tevékenysége nem maradt a kiállítások keretein belül, bizton elmondható, hogy a magyar művészet minden aktuális megmozdulásában jelen volt, ám mint láttuk, ahol a zsűrizés nem kizárólag a művészi érték alapján történt, onnan kimaradt. A főváros nekilendült fejlődése megsokszorozta a művészi igényeket, a Képzőművészeti Társulat vezetőségnek egyre gyakrabban fel kellett vállalnia az e területen hiányzó állami hivatalok feladatait. 

A Társulat vezetősége mind az emlékszobor-bizottságokban, mind a középületekbe kerülő falképek tervezésben és bírálatában döntő szóval bírt, így meghatározó szerepet játszott a városkép kialakításában. Mind a szobrok, mind a falképek óriási költségű megbízatások[48], ezért az irányító testületeken nagy a felelősség. Mint láttuk, Barabás többek között részt vett a Nádor– és a Széchenyi-szoborbizottság munkájában,[49] 1868-ban pedig a Kisfaludy Sándor síremlékhez kiküldött zsűri elnöke volt.[50] 1866-ban tagja volt a Vigadó festészeti albizottságának,[51] ahol sorvasztó viták zajlottak a megbízandó személyek kiválasztása körül. Ez úgy tűnik egy életre elvette a kedvét e műfajtól, és soha többé nem vállalt szerepet falkép-bírálatban, amint a szoborbizottságokban sem. 

Mint ismeretes Barabás legfőbb működési területe már pályája kezdetétől az un. ,,közéleti portrék” rajzolása volt, és ez a század második felében is elsősorban az ő feladata maradt, bár néhány tehetséges fiatal is megjelent e téren. De senki sem vehette fel vele a versenyt a képmások készítésében, amelyeknél a karakteres ábrázolás alapvető követelmény, és Barabás egyre tökéletesebb anatómiával, egyre érzékenyebb árnyalatokkal, széles, gazdag szürkeskálával, bársonyos feketével rajzol a kőre. 

A szabadságharc arcképcsarnoka Barabás Miklós litográfiáin

Az alábbi válogatás Barabás Miklós közéleti litográfiáiból mutat be ritkán vagy eddig nem publikált darabokat.

A litográfiák tömeges terjedése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Barabás képei a korszak közéleti szereplőinek legfontosabb vizuális reprezentációivá váljanak.

Barabás ekkor teljesítette be hivatását, a magyar társadalom kortárs vezető rétegének szinte minden tagját megörökítette. A ma a MNM Történelmi Képcsarnokának nevezett intézményben a tőle származó arckép-litográfiák száma több mint ezer. A kor divatja a nagy hagyományokkal rendelkező gyűjteményes arcképalbumok kiadása, az életrajzzal ellátott sajtóportré, valamint a szóló műlap, egyes hírességek ábrázolásával, és elmondható, hogy a közönség köreiben egyre nagyobb ,,kép éhség ” mutatkozik. A megörökítésre kiválasztott testületekben működő személyek jól tükrözik az aktuális politikai áramlatokat. 

Az 50-es években színészek, írók és költők képmásai jelentek meg, minden pártosságot kerülve, majd a 60-as években egyre inkább politikai testületek, az országgyűlési képviselők kerültek sorra. Színészképek már a reformkortól állandóan megjelentek szerepeikben műlapokon, 1855-ben és 1856-ban a Hölgyfutár a Magyar költők arcképalbumát adta ki Barabás litográfiáival[52] 1864-ben egyszerre több ujság is felkérte állandó munkatársának Barabást, így a rövid életű Magyar Képzőművész, a Vasárnapi Ujság, és az Ország Tükre. 

Az 1865. évben az Ország Tükre címlapjára kerülő portrékat minden esetben Barabás rajzolta, elsőként az ő önarcképe, és életrajza jelent meg, Maszák Hugó tollából.[53] Legnagyobb litográfiai feladatait Vereby Soma kiadótól kapta, így 1867-ben közreműködött a Magyar mágnások életrajzi s arcképcsarnoka c. sorozatban, majd a Honpolgárok könyve c. albumban. De az igazi szenzáció a Magyar alkotmányos főispánok arckép-gyűjteménye volt, teljes egészében Barabástól. (Tíz évfolyam, 1866–1875) A kiadványt az tette aktuálissá, hogy az 1849-es események után felszámolt alkotmányt ekkoriban állították vissza, és egyúttal annak ,,támoszlopait”, a főispánokat is. 

A mester két további híres, politikai érdekességű műlapja volt a kiegyezés után A 13 aradi tábornok egy lapon, majd A második felelős magyar minisztérium csoportosított arcképeggyüttese, ugyanolyan formában, mint ahogy egykor Az 1848-as Batthyány-kormányt rajzolta meg.[54] E megbízásoknál az ábrázolt testületeket övező politikai tartalom a lényeges, és a megrendelő azért választotta megvalósításukhoz a klasszikus mestert, mivel ekkor már ,,rangban kötelező” az általa készített portré. 

Gerszi Teréz Barabás 1860-as években rajzolt litográfiai képmásait már hanyatló minőségűnek tartja, véleménye szerint a fotográfia hatása nem tett jót a mester stílusának. Úgy vélem ítélete túl szigorú. Barabás ekkorra szerzett tökéletes jártasságot az anatómiában, és rajzai hallatlan finomságot nyertek. Különösen látványos a kvalitás magas színvonala, ha az ő műveit más kortársakéval vetjük össze. A hiperrealista felfogás ma már nem olyan visszatetsző, mint Gerszi jeles könyvének kiadásakor volt.[55] 

Igaz, hogy a sok portré rajzolásában már sok éve bizonyos sematizmus és rajzi gesztusok ismétlődése jelentkezik, és mint többször volt róla szó, Barabást nem érdeklik a modernista töekvések, teljesen megelégedett a klasszikus képalkotás módszereivel. Ez a közönségnek is tetszik, és a vállalkozások sikerét eleve biztosítja, ha a címlapon Barabás neve szerepel. Az is igaz, hogy a lapok átnézésekor kitűnik, hogy az éveken át megjelenő sorozatokban Barabás műlapjai kiugróan a legszebbek. A művészet és politika viszonya ez esetben különös, a művészi kvalitás támasztja alá a modell közéleti jelentőségét.

Barabás egyik legnagyobb feladata volt a világkiállításokra való felkészülés, bár ő maga csak egyszer állított ki e rendezvényeken. Témám szempontjából fontos mozzanat, hogy a világ 1855-ben Párizsban hirtelen felfigyelt arra, hogy a képzőművészet milyen nagy hatással képes egy országról-nemzetről képet adni a legszélesebb közönség számára.[56] Az 1862-es londoni világkiállításra való felkészülésre a Helytartótanács hivatalosan még a Műegyletet kérte fel, de a zsürizést és a művek hazai bemutatását már a Képzőművészeti Társulat végezte. Barabás a mindenek fölött álló helytartótanácsi bizottság tagjai között volt.[57] 

Az 1867-es párizsi világkiállítás anyagának összeállítását már teljesen a Társulat kebeléből kiállított Szépművészeti Albizottság végezte, ennek elnökévé Barabást választották.[58] Az előkészítő munkálatok mindkét alkalommal rengeteg problémával, keserűséggel jártak. A Monarchia művészei 1862-ben és 1867-ben egy egységben állítottak ki, és 1867-ben a bécsi birodalmi központ a pesti albizottságot lehetetlen határidők kitűzésével akarta rábírni arra, hogy kiállítóterületének nagy részéről lemondjon. Barabás mint elnök tiltakozott a bécsiek kiszorító eljárása ellen, sajnos végül is hiába. Az előző, londoni világkiállítás szegényességének keserű tapasztalatain okulva, minden erővel ,,országos támogatást” eszközölt ki, ami csekély összegű állami dotációt jelentett.[59] 

A legfontosabb rendezvény ezek után a magyar művészet számára az 1873-as bécsi világkiállítás volt, mert Magyarország itt ,,…először volt önálló államként megjelenendő!”[60] A kortárs magyar művészet ekkor mutatkozott be a világnak egységes kötelékben, és nem mint az osztrák szekció tartozéka. A rendezőség olyan együttest kívánt bemutatni, amely magas kvalitással lepi meg a nemzetközi publikumot, és egyben politikai üzenetet képes közvetíteni a világ és az uralkodó számára, mert mint többször megállapítják, a magyarság kulturáltsága az önállóság és a szabadság bizonyítéka és biztosítéka. Barabás itt végre bemutatott egy arcképet, ugyanakkor a főváros művészeti bizottságában zsűrorként volt jelen.[61]

A mester 1860-as évektől a városi közigazgatásban is helyet kapott, mint Önéletrajzában büszkén említi, 1861-ben, hogy Pest város képviselőjének választották, ami óriási tekintélyét, az új típusú polgári művész megbecsülését jelzi. ,,De ez nem sokáig tartott, mert újra német világ állott be.”[62]

1867-ben újra megválasztották, ekkor a Tanügyi Bizottság tagja lett. Segítségével sikerült véghezvinni azt a reformot, amelynek értelmében a városi iskolákban az elemi osztályokban megkezdték a rajztanítást. További javaslatára teljesen megreformálták az 1200 főnyi iparostanonc rajzoktatását, amelyet részletesen és büszkén leír Önéletrajzában, és megérdemli, hogy ezt számontartsuk. Indítványozta, hogy az iparostanoncoknak több tanár oktassa a rajzot, és legyen mintázás is, mert ez több szakmában is szükséges. Javaslatait elfogadták, így 1867-ben javaslatára a fővárosi Tanügyi Bizottság határozata következtében a tanács a belvárosi főreáltanoda épületében mintázó műtermet létesített, amelynek tanára Barabás régi barátja Alexy Károly (Poprád, 1816–Budapest, 1880) szobrász lett.[63] Barabást pedig 1868-ban megválasztották az iparostanoncok rajzoktatásának átszervezésével kapcsolatos bizottság tagjának, itt kieszközli a rajzoktatás körülményeinek megjavítását, amely addig embertelen viszonyok között folyt. Ekkortól szaktanárok foglalkoztak velük, és elviselhető létszámban veszttek részt a tanórákon.[64] Barabás érdeme, hogy a régi nagy ellenfél, Marastoni Jakab értékes velencei gipszszobrokat tartalmazó gyűjteményét – amely a festő halála és rajziskolájának feloszlása óta kallódott – az épülőfélben levő Főreáliskola számára megvásárolták.[65]

Barabás 1870-ben kimaradt a Képzőművészeti Társulat műbíráló választmányából, mivel új, hivatalos megbízatást kapott, 1871-től az Országos Képzőművészeti Tanács (OMKT) tagja lett. Ez a testület Eötvös halála után, Pauler Tivadar rövid kultuszminisztersége alatt jött létre, és még a 20. század első évtizedeiben is működött. Megszervezésének oka volt, hogy Pauler – mint maga nyilatkozta – nem értett a művészethez, a Tanács feladata lett őt minden művészeti kérdésben orientálni. Ám a szervezetet Trefort Ágoston is megtartotta, akinek pedig nem lett volna szüksége rá. Úgy tűnik a Vallás- és Közoktatási Minisztérium és a Képzőművészeti Társulat rivalizálása rejlik a dolgok mélyén. 

Az alkotmány helyreállítása után létrejött új kultuszminisztérium a magyar kultúra intézményi felelőse, ami az eddig hézagpótló, félhivatalos szervezetként működő Képzőművészeti Társulattal párhuzamosságokat sőt, látens hegemóniaharcot gerjesztett. A tanácsadó testület kötötte össze a hivatalt és a civil szervezetet, igyekezve biztosítani közöttük a zavartalan együttműködést. Tagjait felerészben a minisztérium, felerészben a Társulat delegálta.[66] Furcsa, hogy Barabás a minisztérium oldaláról kapta megbízatását, de ez azt érezteti, hogy pártatlan szakembernek tartották. Az OMKT kiemelkedően fontos feladata volt mindjárt a kezdetben a még az Eötvös József kultuszminiszter által kiírt első állami történelmi festménypályázat bírálata, amely több fordulóban három éven át zajlott. A zsűrizés felelősségét növelte, hogy a pályázatokkal egyben az 1873-as bécsi világkiállítás művészeti anyagát is előkészítették. A Tanács még a 20. században is működött. 

Az 1873-as korszakhatár után

Az 1873-as Bécsi Világkiállítást a magyar művészetben akár korszakhatárnak is tekinthetjük, mivel Magyarország itt ,,…először volt önálló államként megjelenendő!”[67] és a kortárs magyar művészet ekkor mutatta meg magát a világ, a ,,művelt külföld” előtt, egységes kötelékben, és nem mint az osztrák művészet része. A kiállításon látványos bizonyítékot nyer, hogy a század elejétől 1873-ig tartó évtizedek törekvése az önálló magyar művészet megteremtésére eredményes volt, amelyben Barabás szerepe jelentős. A katalógus szerint 203 mű szerepelt, ezen belül 163 festmény és szobor, az elmúlt évek termésének legjava. A kiállító művészek sora a Barabással induló generációtól egészen Munkácsy Mihályig tartott, és ez volt az a rendezvény, amely Szinyei pályájának megtörését hozta, a Majális (MNG) szerencsétlen kiálítási viszonyai következtében.[68] 

A tárlat után minden megváltozik a művészeti életben és az egyes művészek sorsában egyaránt.[69] Hatalmas anyagi erővel megjelenik az állami megrendelő és kibontakozik a főváros középületeiben a falképfestés. Az Országos Magyar Képzőművészei Társulat kiállításai professzionális jelleget öltenek, amelyeket már szakszerű katalógus kísér. Ezután elmondható, hogy a magyar művészeti élet már nemigen különbözik más nemzetekétől, felmutatva a problémákat, a küszködést, és a sikereket is, mindazt ami egy ország önálló művészetét általában jellemzi.

Tudjuk, hogy a kiegyezés és a városegyesítés után a hetvenes években a főváros óriási fejlődésnek indult, sorra emelkedtek a különféle közintézmények új épületei. 1871-ben megalakult a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde, majd hosszas előkészületek után 1877-re a régi vágy is megvalósult, magánadakozásból, a tagok áldozatkészségéből a Sugár úton felépült székháza, vele a reprezentatív kortárs kiállítóhely a Műcsarnok, amelynek költségeihez Barabás maga is jelentős összeggel és ajándék művekkel járult hozzá.[70] Barabás még mindig a legkívánatosabb portréfestő, de a közélettől – amelyben egykor oly kötelességszerűen vett részt – mindinkább visszavonul.

Életében ezután sorra következnek az ünneplések és a kitüntetések, amelyek jelentőségét az adja, hogy Barabás személyében tk. az egész magyar művészetet ünneplik. 1877-ben esett 50 éves festői jubileuma, és Miklós-napkor a Hungária kávéházban 150 vendég részvételével köszöntötték.[71] A hírlapok zengnek a dicsőítéstől: ,,már nekünk is van veterán képírónk!” mondják, és ettől kezdve csak így emlegetik. A következő évben abban a Műcsarnokban rendezték meg jubiláris kiállítását, amelynek felépítéséhez ő is jelentősen hozzájárult.[72]

Az ekkor már majd két évtizede működő Társulat újjászervezésre szorult. 1879-ben Pulszky Ferenc; aki 13 évig volt elnök, lemondott, helyébe Ipolyi Arnoldot választották, alelnök Barabás Miklós, valamint ő lett az Igazgató Választmány elnöke is, de ezek inkább presztizs-hivatalok.[73] Az, hogy a magyar művészeti élet komolyabb állami támogatás nélkül nem létezhet, ekkor már mindenki előtt világos volt. 1880-ban a Műcsarnoknak oly kevés a jövedelme, hogy a működést a tagok finanszírozták, Barabás óriási összeget, 2000 ft-ot adományozott. Ipolyi az uralkodóházhoz fordult segítségért,[74] és a királyi család ezek után rendszeres vásárló lett a pesti Műcsarnokban, évente mintegy 10 000 ft-nyi összeggel. Ám ez igencsak kevés, ha egy modern világváros művészeti életének szükségleteit tekintjük. A király Műcsarnok-beli látogatásai alkalmával Barabás rendszerint a fogadóbizottság tagja volt, és ő kísérte végig a tárlatokon. [75] Bizonyára ezzel érdemelte ki 1883-ban a Vaskorona-rendet.[76]

1882-ben a Képzőművészeti Társulat az idős művészt egy tervezet elkészítésével bízta meg a létrehozandó magyar történelmi képcsarnok ügyében,[77] amelyet dr. Fenyvessy Ferenccel és Szathmári P. Károllyal együtt nagyon gondosan és körültekintően el is végzett. Írásában a mai napig érvényes gondolatokat vetett fel, pl. javasolta gyűjtőmunka szervezését, mivel széthullanak a régi magyar képegyüttesek.[78] A Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka Barabás elképzelése szerint 1884-ben meg is valósult, és mind a mai napig működik. 1886-ban megünnepelték félévszázados akadémiai tagságát is.[79] A 80 éves mester számára még mindig adódik közszereplés. 1890-ben ő foglalta el a Képzőművészeti Társulat elnöki székét,[80] amellyel mintegy közéleti működésének végpontjához ér.

Mint láttuk, Barabás a 19. század folyamán kialakuló magyar művészeti élet meghatározó figurája, személye sokáig politikai szimbólum. Vezető szerepe a kor művésztársadalmában folyamatos, hatalma jelentős. De mindezzel sohasem élt vissza. Jól kamatoztatott óriási tekintélye az egész magyar művészetnek hasznára vált.

Budapest, 2026. április 06.

Szvoboda Dománszky Gabriella
művészettörténész

Barabás Miklós nem csupán festő volt, hanem a 19. századi magyar művészeti élet egyik legfontosabb szervezője és alakítója. Pályája jól mutatja, hogy a művészet ebben a korszakban nem választható el a politikától:

• a portréfestészet a nemzeti identitás eszköze lett,
• a művészeti intézmények létrehozása kulturális program volt,
• a közéleti szerepvállalás pedig a művészi tekintély természetes következménye.

Barabás tekintélyét nemcsak művészi kvalitása, hanem kiegyensúlyozott, racionális gondolkodása is megalapozta. Hatása generációkon átívelt, és döntően hozzájárult ahhoz, hogy a magyar képzőművészet önálló, európai szinten is értelmezhető rendszerré váljon.

Barabás Miklós életműkatalógus

Művek keresése a katalógusban

További cikkek a Tanulmányok rovatban

---

Jegyzetek

[1] Hoffmann Edit: Barabás Miklós, Budapest, 1950: 11, 12.

[2] America. Die Neue Welt in Bildern des 19. Jahrhunderts. Herausgegeben von Stephan Koja. Prestel München, London, New York, 1999. 222. Wechselausstellung der Österreichischen Galerie Belvedere, Wien.

[3] Verein zur Beförderung der bildenden Künste. Rechnenschafts-Bericht über die Geschäftsführung des leitenden Ausschusses im … Jahrgange 1834–1853. Wien.; Biedermeier, die Erfindung der Einfachkeit. Herausgegeben von Hans Ottomeyer, Klaus Albrecht, Schröder und Laurie Winters. Milwauke Art Museum Milwauke, Albertina, Wien, Deutsches Historisches Museum, Berlin, 2007.

[4] Zdenek Hojda: Die Gesellschaft patriotischer Kunstfreunde in Prag, ihre Rolle im Kunstleben Böhmens 1796–1840. In: Central Institution in the 19th Century as an Example of National Revival in Poland, Bohemia, Slovakia, and Hungary. Krakow, 1991.

[5] Anna Petrová-Pleskorová: Slovenské výtvarné umenie obdobia národného obrodenia, Bratislava 1966.;Obrazáma v Cechách 1796–1918. Ed.: Vit Vlnas, Praha, 1996; Domáce a Európske súvislosti Biedermeiera. Ed.: Katarina Benova, Bratislava, Szlovákia, 2015.

[6] Mihai Ispir: Classicismul în arta Româneascâ. Bucurest, 1984.; Oprescu, G. H.: Pictura Româneascâ în secolul al XIX-lea. Bucureşti, 1937/1984.

[7] La peinture polonaise du XV^e debut du XX^e siécle. Catalogue élaboré sous la rédaction de Krysrtyna Sroczynska. Varsovie, 1979.

[8] Az egyik legsikeresebb rajz: Maria Pakarny. Vielliebchen. Historisch-romantisches Taschenbuch für 1847. 20. Jahrgang. Leipzig, Baumgärtner’s Buchhandlung, 1846, címlappal szemben. Barabás több éven át rajzolt ide.

[9] Pesti Divatlap, 1844., Nyárhó 2. hetében.

[10] Barabás 1944: 25.

[11] U.o. 44, 75, 115.

[12] Dr. Viszota Gyula: Barabás Miklós, Markó Károly akadémiai tagsága. Művészet, 1907: 419.

[13] Művészet jutalmazása. Hasznos Mulatságok, 1838. júl. 21: 45.

[14] Ehrenreich Ádám: Icones principium, procerum, ac praeter hos illustrium virorum, matronarumque veteris et praesentis aevi, qu bus Hungaria et Transsylvania clarent, 1823–1835… (120 képpel, kiadta Ranschburg Gusztáv, Budapest 1904); vagy Magyar Pantheon… 1825., 1826. és 1827. Pozsonyban tartott országgyülés’ emlékezetére, részenként kiadta Ponori Thewrewk József, Pozsony, 1827. Nyomda: Snischek Károly G. könyvműhelye.

[15] Kemény Dénes, litográfia, j. l. b.: „Litho. par Maurin, á Paris.”;  j. l. j.: „Természetről r. Barabás 1837.”; „Im. de Lemercier, Benard & Cie”; Harmadpld.: j. l. j.: „Természetről r. Barabás 1837.” alatta.: „Kolozsvárt ev. ref. Kolleg. Lithogr.” Első pld.: MNM TKCs, ltsz: 4942. Barabás Jgyk 430. tétel, A mű megemelt hangulata kissé idegen BM szokásos előadásától, de a litográfus kezén a két mester munkája együtt kiváló kvalitást ereményezett. (További vázlatok a nagyszebeni diétáról: Teleki Domokos, Bethlen Gábor, Jósika János, és Bethlen Leopold.)

[16] Szvoboda Dománszky 2007=Szvoboda Dománszky Gabriella: A Pesti Műegylet története. A képzőművészeti nyilvánosság kezdetei a XIX. században Pest-Budán. Budapest–Miskolc, 2007. pp.

[17] Ezt Barabás maga közli (Barabás 1944: 172.), de Vahot szerint a tényleges rendező Iszer Vilmos harisnyagyáros, műpártoló volt. Vahot Imre: A művész egyesület. Pesti Hírlap 1841. 382.

[18] A pesti művészeti egyesület első nagygyűlése. Írta Szalay László, egyesületi titoknok. Társalkodó, 1839. november 16. 367.

[19] York Langenstein: Der Münchner Kunstverein im 19. Jahrhundert. Ein Beitrag zur Entwicklung des Kunstmarkts und des Ausstellungswesens. München, 1983.

[20] Szvoboda Dománszky 2007.: pp.

[21] Barabás 1944: 174.

[22] Szvoboda Dománszky 2007.: 115, 116.

[23] Egy olasz Pesten. Kiállítási ktalógus. Budapesti Történeti Múzeum, Vármúzeum, kiállítás, 2025.: PA. 312.

[24] Barabás: Vásárra menő erdélyi bérci oláhok (Vásárra menő román család), v., o. 138×109 cm., j.j.l.: ,,Barabás Miklós 1843–44 Pesten.”, MNG, ltsz.: 2753. (Csernitzky Mária: A József Nádor Nemzeti Képcsarnok kezdeti évei. (1845–1862). Művészettörténeti Értesítő 1995, 44. évf. 1–2. sz.: 248.) Barabás Jegyzőkönyvébe 876. sz. alatt 270 ft.-on jegyezte be. A kép Barabás jegyzőkönyvében 1844-ben 270 Cfl-en szerepel, de a források 500 ft-ról szólnak. Az eredeti címet közlöm, amit a 20. században megváltoztattak. Ám az újabb cím helytelen, mert az erdélyi bérci oláhokat is hazai népnek tartották.

[25] Az Őrhad főkapitánya Nádosy István (1794–1866) a váci utcai Fehér Oroszlánhoz címzett posztókereskedés tulajdonosa. 1845-ben a Nemzeti Képcsarnokot Alapító Egyesület vezetőségének is tagja volt, és Serfőző szerint fontos szerepet játszott abban, hogy a képet megvásárolták, és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozták. (Serfőző Szabolcs: ,,Nemzeti ünnep a Rákos mezején.” … Folia Historica, XXXV. évf. Budapest, (2019) 2020. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Évkönyve: 14. j., 149.) A kép Barabás jegyzőkönyvében 1844-ben 270 Cfl-en szerepel, de a források 500 ft-ról szólnak.

[26] Molnár László: Reformkori himzések és kézimunkák az Iparművészeti Múzeumban. Az Iparművészeti Múzeum és a Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum Évkönyve. VIII. 1965. Budapest, 1966: 86.

[27] Fejős Imre: A Nemzeti Képcsarnokot Alapító Egyesület története. Művészettörténeti Értesítő, 1957: VI. évf. 2–3. sz.: 37.

[28] Barabás Miklós: József nádor, 1846. v.o. 234×198 cm, j.l.j.: ,,Barabás Miklós 1846-ban” MNM TKCs lt.: 90.1.

[29] Barabás 1944: 188.

[30] A továbbiak: Driquet Péter ezredes (2752), Bem József tábornok (2713, rajza nincs meg, csak kivételesen a litográfia maradt fenn). Ide sorolható még Bem megkapó krétarajz profilképe is, (4350) de ez a Jgyk-ben nem szerepel. A 4351-es, Forró Elek őrnagy rajzot már nem Barabás jegyezte fel, hanem a leszármazottai által összeállított utólagos Jgyk-ben található, továbbá Damjanich János vezérőrnagy (4354), Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy (4359) és Perényi Zsigmond vértanu (4360) képei is. Végül a Vasárnapi Ujság1893-ban közölt egy rajzot a vár ostromáról. (4371). Barabás 1944:Jegyzőkönyv.

[31] Barabás 1944: 190, 191

[32] Az első magyar független felelős minisztérum (kormány), egy kőre, 1848. Papír, litográfia, 420 × 547 mm, j. l. b.: „Barabás 848”; j.l.j.: „Kiadja és Ny. Walzel A. F.” Alatta a nevek felsorolva, tisztségeikkel. MNM TKCs ltsz.: 20155341P2. Walzel A. F nyomdász-kiadó a megjelenésről hirdetést tett közzé: ,,…Híres honunk művésze, Barabás Miklós által krétamódban rajzolt kilencz arczkép, mindnyájan természet szerint rajzolva, kivéve a’ külügy- és a’ hadügyminstert, kikre nézve a’ legjobban eltalált és a’ legújabb időben készített arczképek használtattak. Chinai papíron, ára 4 frt, p.p.” Pesti Hírlap, 1848, 48. sz., 05.05: 404.

[33] U.o: 192.

[34] Magyar Hírlap, 1852. május 29.

[35] A mű Barabás katalógusában nem szerepel, feltehetőleg a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának gyűjteményében található darab, vagy annak egy varációja volt. Ez v. o. 243×163 cm, 1852-es jelzéssel, ltsz. nélkül.

[36] Fejős Imre: A Magyar Nemzeti Múzeum története 1848–1944 285. Folia Archaeologica XVII. 1965. I. Ferenc József képmása, v. o. 268×179 cm, j.b.l.: ,,Barabás M. 853″ MNM TKCs lt.: 477. Albrecht főherceg képmása, v.o. 169x18cm, j.b.l.: ,,Barabás M. 853.” MNM TKCs lt.: 478. A Nemzeti Képcsarnokot Gyámolító Egyesület ajándékai.

[37] Albrecht von Österreich als General der Kavallerie. v. o. 1854. Heeresgeschichtlichen Museum, (Arsenal), Bécs. A mester jegyzőkönyvében nem tüntette fel.

[38] Ünnepelt megrendelés volt a béllyei uradalomban majdan építendő templom részére készítendő oltárkép, ami szinte már egy udvari megrendelés képzetét kelti. Divatcsarnok, 1853. aug. 21. 255.

[39] Budapesti Hírlap, 1853. dec. 6.

[40] Lieber Endre: Budapest szobrai. Statisztikai közlemények, Budapest, én. (1933) 154.

[41] Uo. 69.

[42] A művek kiállítva a Pesti Műegylet a 64. tárlatán: Barabás Miklós: Kaláka (aratás) a székelyeknél; Brodszky Sándor: Tájrészlet a Margitszigetről kilátással Budapestre; Canzi Ákos: Parasztok készülnek ő cs. kir. Felségeik örvendetes üdvözlésére Magyarországban történt legmagasabb körút alkalmával; Lotz Károly: Ménes a pusztán; Markó Ferenc: Aratás; Molnár József: Budavár visszavétele a törököktől. 1686. évben. Eddig azonosítható volt a 4. sz.: Molnár József: Budavár visszavétele a törököktől, 1686. évben. v. o. 152 x 187 cm, j.j.l.: ,,Molnár J. 1858.” Bécs, Österreichische Galeria, Bevedere, Kat. Nr.: 7164.

[43] Barabás és Molnár József kérelme képzőművészeti egyesület alakítására. Pest Város Tanácsának közgyűlési jegyzőkönyvei, 1860 febr. 5. 158. Budapest Főváros Levéltára. Barabás az egyleti adminisztráció kérdéseiben ugyan két évtizedes tapasztalattal rendelkezett, mégis folyamodványa nem volt megfelelő, és részben ez volt a Társulat engedélyezésének egyik akadálya. A Társulat történetének eddigi feldolgozói nem említik, de a megalakulás csak akkor sikerült, amikor Harsányi Pál kidolgozta a végleges, szabályos tervezetet. A Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve. Kiadja az igazgató válaszmány. Pest, 1863–66: 24.

[44] Hölgyfutár 1859. ápr. 7.

[45] Dr. Pipics Zoltán: Adalékok a Társulat történetéhez. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve 1928: 113.

[46] Vasárnapi Újság, 1863. aug. 23.

[47] MTA Művészettörténeti Intézet, MDK-A-I.-1/241

[48] Lieber 1933: 165.

[49] Fővárosi Lapok, 1870. márc. 31: 275.

[50] MTA Művészettörténeti Intézet, MDK-A-I-1/464

[51] Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete, Budapest, 1938, 476.

[52] Magyar költők arckép-albuma. Műmelléklet a Hölgyfutár előfizetőinek, 1855. Az albumban 24 portré jelent meg, mind Barabástól. Ismerteti: Vasárnapi Ujság, 1855. 301.

[53] Ország Tükre, 1865. márc. 2. Címlap.

[54] Vasárnapi Ujság, 1867. 231., Fővárosi Lapok, 1867. II. 20. 167.

[55] Gerszi Teréz: A magyar kőrajzolás története a XIX. században. Budapest, 1960. 81.

[56] Ulrike Weber-Felber: Die Weltausstellungen des 19. Jahrhundertsmedium bürgerlicher Weltsicht. In: Erber-Groiss, S. Heinisch, H. C. Ehalt, H. Konrad (Hg): Kult und Kultur des Ausstellens. Wien, Universitätsverlag, Wien, 1992: 92.

[56] Budapesti Hírlap 1855. febr. 4. 3529., ápr. 5. 3831.

[57] Műbírálat a londoni kiállításra szánt képzőművészeti tárgyakról. In: Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve 1861 és 1862. Pest, 1863.

[58] MTA Művészettörténeti Intézet, MDK-A-I-1/314

[59] Vasárnapi Ujság 1866: 44.; Fővárosi Lapok, 1866. jún. 21.: 63.

[60] Honismertető, Különleges katalógus, Budapest, 1873.; Képes Kiállítási Lapok, 1873. április 29. 1.

[61] Szvoboda Dománszky Gabriella: A magyar művészet a Bécsi Világkiállításon. In: Egy nagyváros születése. Tanulmányok Budapest Múltjából, XXVII. Budapest, 1998.: 127–147.

[62] Barabás 1944: 201.  

[63] Szegedi Maszák Hugó: Alexy Károly szobrász. Művészet, 1910: 57.

[64] Kovács Sándor: Adatok a Székesfővárosi Községi Iparrajziskola történetéhez. 1778–1879.: 13.

[65] Barabás. 1944: 202.

[66] A király által jóváhagyott szervezet elnöke gr. Waldstein János, alelnök: Pulszky Ferenc, a VKM által kinevezett tanácsnokok: Barabás, Greguss, Havas, Ipolyi, Steindl, gr. Zichy Jenő. Az OMKT által kinevezett tanácsnokok: Engel, Henszlmann, Keleti, Ligeti, Ráth, Than. Jegyző: Maszák Hugó. Vasárnapi Ujság, 1971. márc. 19. 149; júl. 2. 349.

[67] Honismertetô. Magyarország a bécsi 1873-diki közkiállításon. Különleges katalógus. Budapest, 1873: 6.

[68] Szinyei Merse Anna: Szinyei Merse Pál élete és mûvészete. Budapest, 1990: 86.

[69] Szvoboda Dománszky 1998: 127–147.

[70] Képzőművészeti rovat. Athenaeum, 1874. ápr. 2: 953.; Vasárnapi Ujság, 1880: 30.

[71] Vasárnapi Ujság, 1877: 770.

[72] Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat műcsarnokában Barabás Miklós félszázados jubileuma alkalmával rendezett kiállítás műveinek sorozata. 1878 évi márczius hó 15-én. Katalógus. Budapest, 1878. 398 kép volt kiállítva, az egész életmű keresztmetszetét adva.

[73] Szmrecsányi Miklós: A Képzőművészeti Társulat 50 éve. Budapest, 1910. Idézi: Gergely Attltiláné, Baktai Julianna: Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a művészeti élet irányító intézménye (1880–1900). Ars Hungarica 1979/2.: 283–309.

[74] Ipolyi Arnold: Megnyitó beszéd az OMKT 1882 február 12-én tartott közgyűlésén: 339.

[75] Vasárnapi Ujság, 1882: 786.

[76] Vasárnapi Ujság, 1883. ápr. 8: 160.

[77] Fejős Imre: A Magyar Törénelmi Képcsarnok 75 éve. Művészettörténeti Értesítő, 1959: 185.

[78] Barabás Miklós: Emlékirat egy magyar történeti arcképcsarnok létesítése ügyében. Budapest, 1882.

[79] MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Kézirattár 531/1886; Vasárnapi Ujság, 1886.: 655.; 1887.: 141.

[80] Vasárnapi Ujság, 1890. márc. 30.

Gyakran Ismételt Kérdések