Hogyan vált Barabás Miklós néhány év alatt a 19. századi Magyarország legismertebb festőjévé?
Barabás Miklós országos hírneve a 19. századi magyar művészet egyik meghatározó jelensége volt, néhány év alatt, szinte példátlan gyorsasággal alakult ki a reformkori Magyarországon. Pesti megjelenése, a vármegyei megbízások rendszere és Széchenyi István támogatása olyan egyedülálló együttállást hozott létre, amely a 19. századi magyar portréfestészet egyik legsikeresebb pályáját indította el. A következőkben kronologikus áttekintésben mutatjuk be, hogyan vált Barabás a korszak legismertebb művészévé.
A tanulmányt Szvoboda Dománszky Gabriella művészettörténész írta.
Ismeretes Barabás Miklós 1835-ös pesti megjelenésének története, amely, mint később bebizonyosodott, életének – és a 19. századi magyar művészetnek – döntő fordulata lett. Tudjuk hogyan fogadta a pesti értelmiség, hogyan történt Bajza József az Aurora almanach szerkesztőjének nevezetes Vörösmarty-portré megrendelése, és sokszor voltak idézve a fiatal mesterről szóló, első, lelkendező sajtóhírek. Továbbá, hogy hogyan álltak mellé a régi, és az új pesti barátok, és segítették az erdélyi ismerősök a munkához jutásban.[1]
Barabás Miklós bemutatkozásával az 1835. év végén Pesten, az idő, a hely és az igények rendkívüli egybeesése folytán a magyar művészet egyik legsikeresebb karrierje indult el. A világlátott, iskolázott, hat nyelven beszélő nemesi értelmiségi az újjászülető, de még hiányos nemzeti kultúrát teljesítette ki, művésze és társa lehetett a liberális reformnemzedéknek céljai elérésében. Barabás a magyar nemesi-értelmiségi közösség számára kívánatos művészt testesítette meg, ráadásul segítette tehetsége és egyéniségének varázsa.
Barabás Miklós pesti indulása és országos hírnevének kezdete
Ám a magyar művészetben példátlan, meteorikus sikerhez, a hónapok alatt kialakuló országos hírnévhez mindez nem lett volna elég. Ehhez nagyobb dolog kellett, olyan nagy, mint amilyen az országszerte elhíresülő vármegyei megbízások sora volt, és az, hogy Széchenyi István gróf (1790–1860) közvetítése által a hazafias igény, és az azt kielégíteni képes hazánkfia művész találkozzon.
E találkozásban felerősödve érvényesült a vármegyei képgalériák rangja és politikai jelentősége, Széchenyi személyének presztizse, akit a századok óta feltűnt, legnagyobb politikusként tisztelt a nemzet. A korszak művészettörténeti írásainak egyik kedvelt témája, Barabás pesti karrierjének kezdete, ami kétségkívül egyedüláló. Az alábbiakban röviden összefoglalnám, hogyan is zajlott mindez, minek során elsősorban a történések időrendjét szeretném érvényesíteni.
A vármegyei arcképcsarnokok szerepe a hírnév kialakulásában
Az uralkodói rezidenciát mintegy helyettesítve, a hivatalos reprezentáció nálunk a 19. században különféle középületek termeiben bontakozott ki. E tekintetben az elsők a vármegyeházák, amelyek ebben a században a rendies panteonizáció kitüntetett helyeivé váltak. A vármegye maga a dicső múltra visszatekintő, öntudatra ébredő nemzet jelképe, megtestesülése a vármegyeháza, amelyek építése a század elején a nemzeti törekvések elsőrendű objektumaként kapott nagy lendületet.
A dísztermeikben sorakozó arcképcsarnokok a politikai tartalom és a művészeti stílus jegyében az építészeti látvánnyal egy egységet képeztek. A kiakasztott portrék – elvileg – a közgyűlések alkalmával a vármegye minden nemesének szeme előtt voltak, ami e művészet nélküli hazában nagy dolog. Bár az esztétikai élményt felülírta a képek politikai funkciója, mégis a nemesi gárda e helyeken kétségtelenül nemcsak közösség, hanem ,,közönség” is, és e fórum intézményes, hivatalos jellege következtében a művészet iránt nem különösebben érdeklődők előtt, a másik nagy, politikai indíttatású tényező, az országgyűlési képviselők divatba jött sokszorosított portréi mellett, magára a művészetre is felhívta a figyelmet.
A pesti vármegyeházán 1811-ben, mindjárt az épület elkészülte után a rendek megszavazták a főispáni arcképgaléria felállítását, és az épület Hild-féle szárnyában levő közgyűlési terem (díszterem) portrésorozata rövidesen igazi látványosságnak számított, a korabeli útikönyvek hangsúllyal említették. 1828-ban utazása során Kazinczy Ferenc is megtekintette, és élményszerű beszámolót írt róla.[2] A továbbiakban a pesti vármegyeháza példaként szolgált az ország hasonló intézményeinek, és több helyen alapítottak arcképcsarnokot, ahol pedig volt múltja ennek, megújulva fejlesztették tovább.
A korszakban sorra emelkedő vármegyei galériák kialakítását hivatalos protokoll nem szabályozta, de természetes módon nagyjából azonos elrendezésűek voltak: a fő helyen az uralkodói portrék álltak, leginkább Mária Terézia, a megyei autonómiát visszaállító királynő portréjával és férjével a centrumban. Ezeket a vármegye vezető tisztségviselőinek képmásai – elsősorban a főispánok, a nádor – vették körül, mintegy helyettesítve a nálunk hiányzó hódolati emlékműveket. Helyenként inkább egy Habsburg- és egy nemzeti oldalt alakítottak ki, ami kétségtelenül tükre az ország politikai helyzetének, majd a közélet nagyságai jelentek meg.
Az uralkodói portrékat többnyire a vármegye rendelte meg, de találkozni olyan esettel is, hogy a főispán maga áldozott. A képek bekerülése közügy volt, a megyegyűléseken meg kellett szavazni kiakasztásukat. A gyarapodás leggyakoribb módja volt, hogy a tisztviselői kar – miután a megye rendei megszavazták a kitételt – felkérte a megtisztelni kívánt személyiséget, hogy adja át portréját a vármegyének, a gyakorlati intézkedés pedig az alispán feladata volt. Ilyenkor az arckép ábrázoltja döntött a festő személyéről, és többnyire ő fizette honoráriumát.
Ez eléggé hosszadalmas út volt, mert a megtiszteltek általában – bár a kérést nem hárították el – soká késlekedtek a képmások átadásával, amire több példa is adódik. Az évek múlásával a megyék a megrendelés ügyét igyekeztek a maguk kezébe venni, és maguk gondoskodtak festőről is, különösen azokban az esetekben, ha a képmás kiakasztására a magasrangú tisztviselő halála okán, vagy után került sor. A kitétel ünnepi esemény volt, minek során emlékbeszédek hangzottak el, és ezeket néha ki is nyomtatták. A fizetés a nemesi pénztárból, vagy az Insurectionalis pénztárból történt, de a fennmaradt adatok szerint ez nehezen, nagy késéssel, esetleg több részletben történt. Közadakozásra is van példa, mint Széchenyi István honti, vagy bihari portréja esetében.
Mind a vármegyei adminisztráció, mind a különféle magas hivatalokat betöltő főnemesek gyakran dolgoztattak rangos bécsi mesterrel, mert a 19. században már fontos a garantált kvalitás. A produktumokból ízelítőt ad a bécsi Peter Krafft (1780–1856) sorozata, amely 1812-ben Barkóczy Ferenc gróf, Pest vármegye főispánjának reprezentatív képmásával indul, majd ezt követi 1816-ban ugyanide, a hivatal megrendelésére festett híres I. Ferenc portré, stb.
A fennmaradt, nagyon-nagyon kevés, és nehezen azonosítható anyagban kétségtelenül körvonalazódik egy másik vonulat is, amely szerint a közköltségből történő megrendelések esetében a vármegyei adminisztráció megbízásai időnként a hazán belül maradtak. (Hogy ez mennyire tendenciózus, az még alapos kutatást igényel, az egyes feltűnő példákon túl.) A igen keresett mester az 1812-ben Pesten megtelepedett Donát János (1744–1830) volt, aki számos hivatalos portrét festett, pl. Ürményi József főispán portréja Bihar vármegyének (1810 körül), Eszterházy József főispán Zemplén vármegyének (1815), vagy Majláth György gróf főispán életnagyságú arcképe Szekszárdra, Tolna vármegyének 1817-ből, és még sorolhatnánk.[3] Úgy tűnik Krafft mellett ő volt a legdivatosabb hivatalos portréfestő, de Donát 1830-ban meghalt, és utána kétségtelen űr mutatkozik.
Esetenként a két legnagyobb pesti műhely, a Pesky[4] és a Schöfft – is kapott felkérést e forrásból. Szekszárdon 1828-ban döntött a nemes megye közgyűlése a képgaléria felállításáról, az épülő Pollak-féle vármegyeháza számára. 1829-ben Tihanyi Tamás főispán a maga költségére megrendelte I. Ferenc és József nádor portréját Tolna vármegye új palotájába. Elévülhetetlen érdeme, hogy a reprezentatív, nagyméretű portrékra magyar mestert, Pesky Józsefet (1795–1862) kérte fel. Pesky császár-képe síma, elegáns metszet-másolat, semmi magyar nincs rajta, nem is volt sikere a műnek, pedig hatalmas, reprezentatív alkotás, élénk kolorittal. Átütő sikert a pesti műhelyek nem is arattak a portréművészetben, fő tevékenységük az oltárképfestés maradt.
Amikor a nagyon tehetséges Krafft-tanítvány, Miklóssy József (1792–1841) feltűnt, Vas vármegye 1825-től kinevezett főispánja Batthyány Fülöp herceg azonnal feléje fordult, és megbízta a Vas-megyei vármegyeházba, Szombathelyre atyja és maga, valamint a magyar király és a nádor képének megfestésével. Batthyányi Fülöpről tudjuk, hogy a nemzeti kultúra elkötelezettje, 1827-ben Széchenyi adományát a magyar akadémiára a második legnagyobb összeggel követte. Hogy a jelentős feladattal egy hazánkfiát bízott meg, következetes elvi magatartásáról tanuskodik.
Miklóssy Bécsben – olaszországi tanulmányútja után – festette meg Batthyány Lajos és Batthyány Fülöp (1829) hercegeket, valamint az uralkodókat 1830-ban. (MNM TKCs) Minderről a Hazai és Külföldi Tudósítások büszkén adott hírt: „…híres hazafi Képírónk Miklóssy Jósef készítette Bétsben.” A képek kiakasztását ezesetben elképesztően nagy ünnepség kíséretében hajtották végre, beszédek, ágyúlövések zajlottak, majd százszemélyes ebéd végezte be a megmozdulást.[5] Ám Miklóssy 1833-ban elment Eperjesre, és ott működése mindinkább a régió görögkatolikus egyházának keretein belül maradt, és kikerült az országosan számontartott mesterek köréből.
Széchenyi István és a portréfestő felemelkedése
A vármegyeházák képestermeinek jelentőségét mutatja, hogy Széchenyi István fokozódó figyelemmel volt arcképének e helyeken való megjelenésére. Különös gondot jelentett ez neki 1835-ben, amikor országszerte lelkesült igény támadt nyilvánosan kiakasztható portréjára. A politikusnak addig csak magánmegrendelésre készültek ábrázolásai, és mint ismeretes mind családja, mind ő maga, osztrák-külföldi mestereket foglalkoztatott. De közéleti portréjánál a ,,nemzet” részéről feltámadt óhaj kielégítésére egy külföldi mester megbízása nem volt kívánatos. A politikus mindeddig nem járult hozzá, hogy portréja nyilvánosan szerepeljen, de úgy tűnik, belátta, hogy nem tiltakozhat tovább és keresni kezdett egy hazánkfiát, aki művészeti igényeit megfelelő színvonalon elégítheti ki.
- Schoefft Ágoston (1809–1888) után Schöfft Károly József (Pest 1776–Pest 1851): Sárvári Felső Vidéki gróf Széchenyi a Vaskapunál,1836
v. o. 150 × 113 cm., jelezve lent jobbra: ,,Jos. Schoefft”
Veszprém, Laczkó Dezső Múzeum, lt.: 53.7. (Az eredeti /1835/ elveszett.)
Ilyennek gondolta az ifjú Schoefft Ágostont,[6] (1809–1888) a nagy hagyományú pesti festőcsalád sarját, aki 1834-ben tért meg négy éves külföldi útjáról. Megbízta portréjával amely 1835 nyarán el is készült,[7] és a két nagyszerű egyéniség találkozásából a korszak főműve született meg, az egyik legjelentősebb magyar történelmi képmás.[8] A kép a család tulajdonában maradt és elveszett, csak Ágoston apjának Károlynak másolatában maradt ránk.[9] A mű a felsorakoztatott attribútumok következtében alkalmas volt arra, hogy hivatalos funkciót töltsön be, és sokszorosítva és másolatban is, azonnal terjedni kezdett, a sürgető igények kielégítésére. Ám néhány héttel a mű elkészülte után Schoefft Ágoston is elment, hogy nemzetközi karriert csináljon,[10] így a grófnak tovább kellett keresnie.
Barabás megjelenése a legjobbkor történt, elmondható, hogy Barabás mint portretista, az öt éve hiányzó Donát örökébe lépett, felváltotta átfutó művészeinket, és az ekkor már szinte magyarnak számító Anton Einslet (1801–1871), aki nemsokára véglegesen vissza is tért Bécsbe.
Az első nagy megbízások és országos ismertség
Az elkészült képekről fennmaradt adatok alapján kétségtelen, hogy Barabás első teljes pesti évében, 1836-ban a vármegyék kedvelt megbízottja lett. Megfestette Buttler János gróf, kép egészalakos, életnagyságú képét Heves vármegye rendelésére, így ez volt az első vármegyei megbízása. (Barabás 1844, Jgyk 269, 230 Cfl, 10 Cfl a vázlat, és ezt is megvették, ám nem tudni, ki közvetítette a megrendelést.) Sőt, a nógrádiak is megcsináltatták Barabással Buttler János gróf képét 1844-ben (Barabás 1944, Jgyk 875, 360 ft).
- Barabás Miklós: Buttler János gróf, 1836
vászon, olaj, 250 153 cm, jelezve lent jobbra: ,,festé Márkosfalvi Barabás Miklós Pesten 1836-ban
Dobó István Múzeum Eger, ltsz: 55.348
Kérdés, hogy a kissé archaizáló, barokkos pompájú, arckép természet, vagy előkép után készült-e? Barabás nem említi, hogy ebben az időben bárhol találkozott volna a gróffal, és a sajtóban sem jelent meg ilyen tartalmú hír. A feltételezést a kép megformálása is valószínűsíti, feltehetőleg egy korábbi ábrázolás vagy metszet után készült az ekkor 60 éves grófról, bár a szemek eleven pillantása elbizonytalaníthat. A figura megkomponálása teljesen az ősgaléria-hagyományok szerint történt, a test lazán S alakú, barokkos hullámvonalat mutat, a fej aránytalanul kisméretű, az öltözék hagyományos magyar ünnepi viselet. Valamint különös érdekességet ad az alkotásnak, hogy ő az a Buttler gróf, akiről Mikszáth Kálmán híres regényének, a Különös házasságnak főhősét mintázta, mint azóta többször megállapították, alaptalanul.
De Buttler óriási érdeme volt, hogy a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia alapítására egy rendkívüli vagyont 125 000 Cfl-t adományozott, és az akadémia 1836-ban fel is épült. A vármegyék ezért tisztelték meg arcképének kiakasztásával. Az akadémia létrehozását a kormány – Bécs – nagyon ellenezte, és mindent megtettek, hogy a felsőfokú magyar tisztképzés megkezdése még évtizedekig, 1872-ig halasztódjon.
Széchenyi képmása iránt először Sopronban merült fel hivatalos igény, de ezt ekkor István gróf elhárította. Mikor 1834-ben felépült az új vármegyeháza, az üléstermet a megye két nagy fia, Széchényi Ferenc és Széchenyi István arcképével kívánták díszíteni, de ekkor már maguk gondoskodtak erről.[11]
A 30-as években más a helyzet, Széchenyi hírneve egyre nőtt, mint az ország modernizálásának, polgárosodásának legfőbb serkentőjéé, Magyarország Európába való illeszkedésének előkészítőjéé. A vármegyéktől mindegyre kapta a kérelmeket arcképének kiakasztására, és az elutasított kérelmezők egyre számosabbak. A család ugyan intézkedik, Széchenyi két fivére bízta meg a bécsi mestert F. Amerlinget (1803–1887) a tudományos Akadémia számára, valamint R. v. Alt (1812–1905) festi ekkor a grófot, de Alt képe elveszett. Széchnyi idegenkedését a nyilvános szerepléstől maga írta meg, Mária Dorottya főhercegnőnek, a nádornénak híres levelében, mikor saját képmását küldte el neki. A nagyon személyes írásban tulajdonképpen mentegetődzik, miért hárítja el a hivatalos felkéréseket arcképe átadására.[12]
A levél azután íródott, hogy Anton Einsle 1835 nyarán Hont vármegye kérésére lefestette a grófot.[13] Bártfai Szabó cikke ezt a részt kiemeli, miszerint Széchenyi így ír: ,,…3 megye is felkérte, festesse le magát közgyűlési termeik részére, de ő következetesen visszautasította, mert nem akart a fehér falakon dísz gyanánt szerepelni, másrészt akkoriban olyan idők jártak, hogy népszerűsége elvesztésével kiszúrták volna a kép szemeit, vagy kidobták volna az ablakon, végül a ráfordított pénzt sajnálta kiadni… Most végre Hont megye közadakozásból határozta el arcképének megszerezését… Erre tagadó választ már lehetetlenség volt adni, ő tehát 9–3-ig ült Einslenek s az lefestette.”
Na ebből kisebb botrány kerekedett, ami Széchenyi tartózkodását tulajdonképpen igazolta. Baróti Szabó így folytatja: A festmény elkészülte után az történt, hogy Tomala Ferdinánd pesti könyv- és műkereskedő a politikushoz fordult, hogy a műről metszetet készíttethessen sokszorosításra, amihez a gróf hozzájárult. De amikor meglátta az elkészült litográfiát ,,Elképzelheti a főhercegnő, mennyire megijedt, amint magát a metszeten megpillantotta: apotheosis gyanánt, felhőkön lebegve, hidak és gőzhajók felett ábrázolták.” – Hát az ,,apoteózis” az a műfaj, amivel Széchenyi a legkevésbé tudott azonosulni.[14] A nyomásra szolgáló litográfiai követ a rendőrséggel lefoglaltatta, de a terjesztést nem tudta megakadályozni.
Nem tudni, ki közvetítette Széchenyinek Einslet az első hivtalos felkérésre festett portréjához, de ez a művész nagyon divatos volt, és jó mester. Itt ugyan van egy kis bökkenő. A hontiak két képmást festtettek volna? Alig hihető, hogy két képre áldoztak volna. De a hipotézisem az, hogy mégis talán ez a helyzet, és az 1835-ös Einsle-kép[15] után 1836-ban Barabással is festtettek egy képmást, ami mindmáig fennmaradt múzeumukban.
A nagy politikus 1835-ben készített képmásairól a Honművész tudósított az év végén,[16] és a december 24-i, ünnepi számban meghökkentően számos művet sorolt fel, és megjegyzik, hogy nincs még valaki magyar földön, akinek egy év alatt oly sok portréja készült volna mint Széchenyinek. A cikkíró felemlíti, hogy Hont vármegye közgyűlése 1835 március 20-án határozatban döntött Széchenyi István képmásának megszerzéséről, (ami meg is történt az Einsle képpel), továbbá Nógrád hozott határozatot közfelkiáltással, hogy az új megyeházát a politikus képével díszítik, (nov. 19-i közgyűlésen) majd rövidesen ugyanígy jártak el a bihariak is. (dec. 14. után).
A nógrádi festménynek ugyancsak sehol sem találni nyomát, holott biztosan elkészült, és 1853-ig a balassagyarmati díszteremben függött. Közbevetőleg megjegyzem, hogy érdemes a festő árainak alakulására is figyelni, amely az első Buttler kép 230 Conventiós forintjától mindegyre emelkedett.
A lapban ugyanitt megjelent két fiatal mesterről szóló tudósítás is, Kozina Sándor (1808–1873) – a nádor pártfogoltjáról – másfél oldal, míg Barabás Miklósról alig 10 sor terjedelemben. Kozina már 1834-ben hazaérkezett Itáliából, de beteg lévén vidéken időzött, és csak ezekben a napokban jelent meg Pesten. Kozina igazi nagy tehetség, mégis, bár sem személye, sem adottságai nem maradtak el Barabásé mögött, ő közel sem ért el olyan átütő sikert, mint kollegája.
Kozinának a pesti bemutatkozáshoz nem volt olyan kitűnő ötlete, – hozzá olyan megragadó anyaga, mint Barabásnak, akit a nagyméretű, Velencében készült Veronese-másolat[17] bemutatása vezette azok körébe, akik tulajdonképpen várva várták. Önéletrajza szerint 1835. november 8-án érkezett Pestre, majd tovább szándékozott menni, egészen Bukarestig. De itt megtorpant, és szerencsés ötlet volt, hogy a számára idegen városban Bajza Józsefhez fordult segítségért, aki jó szerkesztő lévén, azonnal felfedezte benne a hiányzó hazai művészt. Ismeretes a történet, hogyan kereste fel Bajza a festőt barátaival, az Aurora kör, a pesti értelmiségi elit tagjaival együtt, és azzal, hogy a szerkesztő ekkor megrendelte nála a Vörösmarty-portrét közlésre, útnak indította magasra ívelő pályáját, a magyar művészet korszakos jelentőségű karrierjét.[18] Valamint nyilván megnyugtatta a fiatal festőt, hogy nem fog nélkülözni Pesten.
,,Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám.” – írja visszaemlékezéseiben a Művész.[19] Tasner is az Aurora-kör tagja és Széchenyi titkára. A gróf Naplójában is szerepel, hogy február 9.-én meglátogatta Barabást a szállásán, amikor nála találta a luccai herceget és Sermagne Dénes grófot.[20] A benyomás jó lehetett, mert három nap múlva Barabás már Széchenyiéknél, társaságban ebédelt. A festő állítása szerint ott ismerkedett meg az arisztokrácia tagjaival, akik közül sokan lettek vásárlói-megrendelői.[21]
A Bihar vármegyei kép megvalósításával kapcsolatos okiratanyag és levelezés részben fennmaradt, mint a magyar művészet ritka dokumentum-együttese. A bihariak előterjesztése e tárgyban 2511.-es számon szerepelt a vármegyei közgyűlés jegyzőkönyvében.
,,Ugyan ez alkalommal indítványba tétetvén a’ Haza eránti szeretetéről ’s boldogúlása körül telyesített munkásságárol esmért Gróf Széchényi István Képének a’ Megye Rendei szives és hálás érzése zálogáúl leendő meg szerzése ’s a’ Megyei terembe való felfüggesztése.“[22]
És a végzés: ,,Köz örömmel elfogadódott ’s Grof Széchényi István úr megkerestetni rendelődik az eránt, hogy hazafi törekedésének létesítésére szentelt idejéből a’ Megye Rendei e’ részbeli szives ohajtásának telyesülése végett elszakasztván képének másolására alkalmat és modot nyújtson, ’s e’ részbe a’Megye Rendeit a’ szükséges intézeteknek mennél elébbi megtétele végett értesítse. Ezen Kép elkészülésének eszközlésére nézve is felyebb a’ 2510ik szám alatt meg állapított szabályok kiterjesztődnek.“[23]
E szabályok arról szóltak, hogy a közgyűlés határozata szerint – gyűjtést kell indítani a Széchenyi kép költségeire. A gyűjtésről a ,,többi megyét“ is értesítették, ahol e gesztus példaként szolgálhatott. További kutatásnak kell még tisztáznia, hogy az ügyben kifejtett kommunikáció vajon teljes körű, országos jelentőségű akció volt-e?
Az kétségtelen, hogy a fentemlített ebéd ideje és Széchenyi ismert válasza, amelyet arcképe ügyében Bihar megye hozzá intézett levelére írt, napra egyezik. Széchenyi válaszában hangsúlyozta:
,,A tekintetes Rendek midőn Széchenyi Istvánt megbecsülik, s ha lehet a hűségnek még erősb láncaival kötik magukhoz, Barabás Miklós képírót, hazánkfiát is gyámolítják, elősegítik.”[24] E gesztus a magyar festőket illetően eddig páratlan, és eldöntötte a hivatalos portré műfajának további sorsát Pesten, Barabás kezébe helyezve azt.
Széchenyi pártfogása[25] nagy befolyással volt a festő további életútjára, és úgy tűnik politikai gondolkodására is. E hatásra példának szokták említeni Barabás nagyszerű akvarell-sorozatát a Lánchíd építéséről, arról az építményről, amely Széchenyi alkotásaként az egész korszak szimbólumává vált. A híd építési fázisainak megörökítése művészi feladat, de ugyanakkor politikai szimbólumteremtés is, amely a század második felében a nagy Lánchíd alapkőletétele[26] című kompozícióban teljesedett ki. A képzőművészek bevonása a nemzeti kultúra serkentésébe – amint erre már Hoffmann Edit is rámutatott[27] – nem magyarországi jelenség e korszakban. A 19. század első felében számos európai, sőt tengerentúli náció keresi identitását, amelybe beletartozik a nemzeti kultúra kiteljesítése is. Ezt mindenütt áthatja a ,,nemzeti iskola” kialakításának óhaja is, számos nép, amely eddig ilyesmivel nem sokat törődött, kezd figyelni saját képzőművészetére. A romantika idején a nemzetek igyekeztek megalkotni önnön ,,képüket”, amelynek kivitelezését saját mestereitől várták.
Biharban az arckép költségeire való aláírás azonnal megindult, elsőként Tisza Lajos – Barabás jó ismerőse és megrendelője – kétszeres Bihar vármegyei alispán ajánlott meg igen magas összeget, 100 pengő forintot. Két napon belül Debrecen szabad királyi város közgyűlése is megszavazott a célra 100 pengő forintot, és az itteni református kollégium professzora, Péczely József már művészt is javasolt, a debreceni festő, Kiss Bálint (1802–1868) személyében.[28]
Ezek után felkérő levelet intéztek Széchenyihez, hogy járuljon hozzá portréjának elkészíttetéséhez. E levél nem maradt fenn, de a gróf 1836. február 11-én kelt válasza igen, amelyet a korabeli sajtó azonnal közölt, és azóta is, többek, több változatban is. A szép levél érezhető örömmel ajánlja az új felfedezettet, Barabás Miklóst a festésre, és akivel feltehetőleg már meg is beszélte a dolgot. A levelet Barabás is megjelentette Önéletrajzában, egy különös megjegyzéssel: ,,A gróf erre humoros levélben engem ajánlott a kép megfestésére, mely levél a lapokban is megjelent.” Barabásról mindig kiderül, hogy roppant rátarti mind a maga személyére, mind művészetére, és Széchenyi öniróniáján talán kissé megütközött.
Tekintetes Karok és Rendek!
Tetteim oly csekélyek, honosimnak személyem iránti vonzódása ellenben annyi esetben olly érdemem fölötti, hogy igen-igen érzem a Tekintetes Rendek kívánata is „képmásomat bírni” nem lehet annyira jutalom – mert erre leg kisebb ok sincs – mint inkább egyik példája: ,,Mennyire méltatja a Magyar a becsületes tiszta honi szándékot is, és így mily édes bérre tarthat az igaz érdem számot.
Azonban Tekintetes Rendek, tán czélirányosb volna, valamelly más érdemes hazafinak választani személyét, ki magasb polczon áll, mint én, ‘s nem engem, kiben, egyenesen megvallva, csak az a’ kis lélek ér tán csak valamit, mellyet festeni nem lehet, de kinek sárgás ránczteli képe, és soványka törődött teste képnek sehogy se való.
Határon túl finnyás lenni egyébiránt nem akarok, ‘s ha a Tekintetes Rendek okvetlen le kívánnak másoltatni, ám legyen, ellenezni nem fogom. Sőt mi több, a dolog gyakorlati részéről is bátor vagyok itt tenni néhány szót, mire,– ha jól értem a Tekintetes Rendeknek hozzám intézett kegyes sorait, fel is vagyok némileg hiva. ‘S ugyan is:
Az Országgyűlés lefolyta után – mi előtt időm semmi új tárgyra nincs – Pesten leszek egy darabig, míg ismét Orsova tájékán szándékozom felütni sátoromat.
Pest volna tehát a hely, hol a festés végbe mehetne, mi az által lesz teljesithető, hogy valami, mondhatni igen szerencsés ,,Véletlen” csak kevéssel ezelőtt hozott egy igen derék ‘s ügyes festőt e hazai központba. Neve ,,Barabás Miklós”, – szülő földje ,,Erdély”, Mintája ,,Olasz Ország” remekei, melyekkel lelkesen ‘s gyakorlatilag jól összebarátkozott. Ajánlhatom, ‘s jót merek állni, hogy a Tekintetes Rendek – parancsoljanak csak véle – minden esetre – ha nem is egy különös es szép arczu ‘s szép testü embernek fogják bírni mását, ez okvetlen talpra esett munka leend, a Tekintetes Rendek palotáját mint kép elrú- títani nem fogja, ‘s mi még ezen tekintetekhez is járu:l a Tekintetes Rendek, midőn Széchenyi Istvánt megbecsülik, ‘s ha lehet, a hüségnek még erősebb lánczaival kötik magukhoz, Barabás Miklós képírót, hazánkfiát is gyámolitják, elősegítik.
Az érintett igen becses ‘s ritka ügyességgel bíró festőnek lakja Pesten, Nákó-ház, Rak-piacz.
‘S most, Tekintetes Karok és Rendek, alázattal kérem, vegyék nyájas leereszkedéssel e néhány őszinte soraimat, legyenek meggyőződve, ,,Soha nem szünendek meg kegyességük leszolgálásáért fáradozni, törekedni” – ‘s maradjanak ezentúl is Jó Uraim, engedékeny Biráim, ki mély tisztelettel vagyok
A’ Tekintetes Karok és Rendeknek leg hübb szolgája
Széchenyi István
Pest, febr. 11-ikén 1836.
A vármegye jegyzőkönyve febr. 17-én így értelmezte a levelet:
,,(53. pont) Grof Szécsényi István folyo esztendő Böjt elő hava 11-kéről a’ Megye Rendei részéről képmássának birhatása eránt az 1835ik esztendei 2511-ik szám alatt költ megkeresésre válaszolja, hogy ő a’ Megye Rendeinek ezen kivánságát jutalomnak nem tekintheti, mert jutalmazásra ok nintsen, ’s a’ menyiben a’ Hazafi tiszta szándéknak ösztöne nehogy határon tuli finnyássággal vádolodjon képének lemásoltatását ellenezni nem fogja; – a’ meg keresés következésébe a’ dolognak eszközlésbe vétele eránt irja, hogy az Ország Gyűlésének folyamatja alatt az meg nem történhet, hanem tsak annak végével a’ midön egy darabig Pesten fog mulatni, ’s legbiztosabban Barabás Miklós nevü erdélyi származásu festő által történhetne, a ki Pesten a Rak Piaczon a Nákó házban lakik.
Végzés. Mely válasz következésébe Első All Ispán Úr a’ czélba vett kép másolat elkészitésének eszközlésére, ’s a’ Megye Teremébe való elszállitására ezennel megbizodik.”[29]
Barabás Pestre érkezte után rövidesen elkezdett dolgozni, és néhány hónap alatt olyan hatalmas mennyiségű mű került ki a kezéből, ami elképesztő, és nyugodtan elmondhatjuk, hogy példátlan a korszakban.[30] Jegyzőkönyvében és a család által a 20. század elején összeállított jegyzékben az 1836-os, első pesti évéből 93 mű van felsorolva, és tudjuk, hogy a jegyzék nem is teljes, a jövő kutatóira vár a további kiegészítés.
Az összeszámolt művek között 26 olajportrét – köztük négy nagyméretű másolatot – több tucat akvarellt, és különösen sok arckép-miniatűrt, többeket elefántcsonton – találunk. (,,Másolat”-ként gyakran nevezték a modellről festett eredeti arcképet is.) Mindez azt is jelzi, milyen nagy igény létezett műalkotásokra, és aláhúzza azt a tényt, hogy festőnk jókor volt, jó helyen.[31] Ekkor készült többek között Vörösmarty, Buttler, Teleki József, Wesselényi, gróf Waldstein, Széchenyi Bihar vm., Hont vm., Prónai, stb. portréja.
A Széchenyi-portrék hatása és sokszorosítása
Széchenyi mikor májusban megérkezett Pestre, Aldunai hajóútja előtt ült modellt Barabásnak, és természet után elkészült a derékkép, (a Jgyk-ben nem szerepel, de a családi jegyzékben igen, 1836/4213-es tétel) és az Akadémián máig meglevő kisméretű mellkép
Széchenyi februárban házasodott, és e boldog korszakból – májusban – származik róla Barabás egyik legszebb képmása[32], amely elkerült Biharba. Az alkotásból egészen biztosan legalább két példány készült, Barabásnak szokása volt, hogy sikerült műveiről, vagy a jelentős személyekről a maga számára replikát csinált, és ez szolgált további képeinek alapjául – e műve volt az un. ,,őskép”.[33]
A rendkívüli portrét haláláig megtartotta, és ez a másodpéldány volt az, amelynek reprodukcióját a Vasárnapi Ujság 1908-ban közölte. A kísérő cikket Szegedi Maszák Hugó Barabás veje írta, ő is ezt emeli ki: ,,Barabás minthogy már más oldalról is kívántak tőle Széchenyiről arczképet, festendő képihez első sorban az itt közölt mellképet festette meg állandó mintává. Ehhez ült Széchenyi és azután erről festette meg Barabás azt az egész alakú életnagyságú arczképet, mely ma Biharmegye gyűléstermét díszíti. És utána majdnem egyidőben hasonló nagyságú mását festette Hont vármegye számára. Egész sorozata követte ezt törvényhatóságok, kaszinók, egyesületek és magánosok megrendeléseinek, melyek mindnyájának ez az arczkép szolgált minául.”[34] (E művek csak kivételes esetekben kerültek be a Jegyzőkönyvbe.)
A gróf megjelenése úgy tűnik igen foglalkoztatta a kortársakat, és külsejét Kemény Zsigmond írta le, oly érzékletesen, hogy akár a Barabás által festett portré leírása is lehetne.:
,,Széchenyi erős, de nem atlétai, magas, de nem túlemelt alakú férfiú volt, a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, izmos, edzett karral és középnagyságú napsütött kezekkel. Pofája miatt, mely széles s eléggé telt vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány, de kövérségre legkevésbé hajló volt.
Arca sötétsárga, rézvörös színezettel a pofa közepétől fogva a száj és szem vonalai közt.
Homloka széles, magas, gondolkodó és redőkbe vont. Alkotása egészen különbözik a Wesselényiétől; mert ennél az alsó homlok volt csodálatosan kiformálva s annyira emelt párkányú, hogy a szemnek mélyen kellett alatta fekünni; míg Széchenyinél a felső homlok – a nagyszerűbb intellektuális erők helye – vala oly domború, oly teljes és oly széles átmérőjű, minő igen ritkán található. E méltóságos, de sötét homloknak jellemét kiegészítette a sűrű, nagyszálú, szögletes ívű és egymásba folyó két szemöld, mely annyira komor, annyira kivételes vala, hogy maga a gróf is élceket csinált reá, s népszerűsége egyik akadályának mondá. Széchenyi sötétszürke szemei nem bírtak azon lelket áthasító, megkövesztő, leigéző éllel, azon égető, rejtélyes, majdnem diabolikus tűzzel, mely Görgey Artúr szép metszetű szemeit oly vonzókká és félelmesekké teszi; nem közelíték meg hatásban a Teleki László méla, kedélyes, ábrándos nagy fekete szemeit, de jellemökre nézve e kettőnek vegyületéből állottak. Széchenyi nézellete majd fürkésző, éles s a kebel apró titkait kikutató volt, majd andalgó, borult, a szellemélet és eszmevilág tévegeibe merülő. Soha az egyént, ki előtte állott, nem zavarta meg…”[35]
- Barabás Miklós: Széchenyi István, 1836
vászon, olaj, 90 × 71 cm, jelzés nélkül, a hátoldalon: „gróf Széchenyi István / természet után festette Barabás M. / 1836-ban.” A vakkereten fent töredékes cédula felirattal: „dr. Ma[…]ak H[…] / […]laj”, (dr. Maszák Hugó olaj) lent töredékes cédula felirattal: ,,685″ Műtárgyfelügyelet korábbi azonosító szám: 32656, Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. (NÖF) gyűjteménye, ltsz.: NOF-MA19000745 (Védett műtárgy, védési szám: 326561)
Az utóbbi években szerencsésen előkerült a derékkép egy példánya[36] 90 × 71 cm-es méretben, valóban életnagyság, amit oly sokszor hangsúlyoztak. Bicskei Éva megragadó leírását a portréról az előkerült példány szépen igazolja: ,,Az eredetileg feltehetően életnagyságú derékkép a tettre kész Széchenyit mutatta. Jobbját csípőre téve, balját oldalán függő díszkardjának markolatára csúsztatva állt konfrontatívan a festővel/nézővel szemben, ügyek melletti tántoríthatatlan kiállását jelezve.
Pillantása magabiztos és nyugodt; ugyanakkor hajának hullámai, kissé zilált tincsei jelzik egy karizmatikus egyéniség szellemi nyugtalanságát, szuggesztivitását… Széchenyi nyakában a Szentlélek-lovagrend keresztje, mellén további katonai kitüntetései – a Szent Vlagyimir-rend negyedik fokozata, a porosz Pour la Mérite-, valamint a Szent Móric- és Szent Lázár-rend kitüntetései lógnak. Egy élénk, feltehetően piros, valamint egy sötét színű, díszgombokkal ékített atillát visel egymáson; belül prémes mentéjét vastag aranyzsinórral kötötte össze, amelynek lelógó, összehurkolt szárai mintegy kanyargó „SZ” betűt formálnak.”[37]
Meg kell még említeni az ábrázolt jobb kezét, amit a hagyományos, vastag zsinór-övön tart, és ami Barabástól eddig nem látott finomsággal, hibátlanul van megformálva. Továbbá arcszőrzetét, amely híven bizonyítja, hogy figyelt a divatra, szakálla keskenyen körbeveszi arcát, az álla is kimarad, ez volt az un. ,,görög szakáll” amelyet a 30-as, 40-es években szinte minden kortársa szinte kötelezően hordott.
A Honművész az év eleje óta rendszeresen tudósított a művész körüli történésekről, különös figyelmet fordítva arra, hogyan van a mester munkával ellátva. Májusban megtudjuk, hogy szállást változtatott, – nyilván nagyobb helyre volt szüksége a sok megrendeléshez. Június 31-én pedig értesülünk a Széchenyi képmás elkészültéről, miszerint ,,Gr. Széchenyi István életnagyságú képe, mellyet t.n. Bihar vmegye Barabás Miklós pesti művész úr által készíttetett, a’ maga valóságában készen áll, és augusztus első hetében (6-ig) az említett művésznek lakásán … délután 3–5 óra között látható. – B. ur mindenkit, ki e’ kép iránt érdekkel viseltetik, szívesen fogad.”[38]
A portrét ezek után elszállították Nagyváradra, a vármegyeháza dísztermébe. Barabás nyugtája a tiszteletdíjról augusztus 12-én kelt, 400 ft-ról.[39] A mű egészen 1941-ig Nagyváradon volt, amit ifj. Vayer Lajos, Széchenyi ikonográfusának katalógusából tudni. Mint leírta, a mű egy „magyar díszű” derékkép, amelyet 1941-ben ő még az eredeti helyén látott. Itt fel kell figyelni arra, hogy míg Szegedi Maszák fentebb idézett cikkében ,,… egész alakú életnagyságú arczkép”-ről, addig Vayer derékképről ír. Ez a keveredés másutt is előfordult, amit tovább bonyolít, hogy a derékképért a festő 100 Cfl-tal többet kapott, mint a hontiaktól a valóban egész alakos festményéért amint a Jgyk bizonyítja. Nos, vagy Barabás emlékezetből írta be az árakat és felcserélte, vagy a bihari portréért valóban többet kért, mivel az természet után készült. A derékkép 1941 után eltűnik.
A mű megérkezvén a vármegyébe, felkerült a díszterem falára, mely akciót a szeptember 22-i jegyzőkönyv örökítette meg. A közadakozásból megmaradt összegből – amely végül is majd 1000 ft-ra rúgott – csináltatták a rámát, valamint tömlöcépítésre fordították. Az akció sikeres befejezéséről minden bizonnyal értesítették az adakozókat, és joggal feltételezhető, hogy a megyei adminisztráció a művész nevét is közölte az érintettekkel. Barabás hírének terjedésében ez fontos mozzanat, mert mint az előzőekben felhívtam rá a figyelmet, a közgyűléseken a törvény szerint a megye minden nemese, valamint az egyháziak is megjelenhettek, és a megjelentek bizonyára nagy megelégedéssel konstatálták, hogy a művésznek szép magyar neve, sőt nemesi előneve van.
- Barabás Miklós: Széchenyi István, 1836
vászon, olaj 32 × 26,5 cm. ovális, Jelezve balra középen: „Barabás. 1836.”
Magyar Tudományos Akadémia, Művészeti Gyűjtemény, ltsz: 24
E festmény első követője lehetett még ugyanebben az évben egy nagyszerű, kisméretű ovális mellkép, amelyet Döbrentei Gábor (1785–1851) irodalmárnak készített, aki 1834-ig mint az Akadémia titoknoka működött. Döbrentei egy időben nevezetes kortársairól gyűjtött portrékat, amelyek ma is az Akadémia Művészeti Gyűjteményében vannak. Barabás nem kevelte Döbrenteit – aki nem is lehetett egy kellemes emeber, – de megrendelői elfogadását nem befolyásolták személyes érzelmei.[40]
Térjünk vissza itt az 1835-ös Einsle-metszet kudarca után történtekre. A honti portrét a Művész a bihari portré után festette, mely mű szerencsére ma is látható Selmecbányán.[41] Barabás minden igyekezetét beleadta a rangos megbízásba. (Itt 50 ezüstforintot szavaztak meg e célra, de végül is a kép ára 300 forint lett.)
- Barabás Miklós: Széchenyi István, 1836
vászon, olaj, 228 × 142 cm. Jelezve balra lent: „festé Márkusfalvi Barabás Miklós 1836-ban.”
A kép 1920-as évekig Ipolyság, (Sáhy) Megyeházán volt, ma Kollár József Galéria, (Galéria Jozefa Kollára); korábban Bányászati Múzeum, Selmecbánya, (Banská Štiavnica,) Szlovákia, ltsz: UH 3764
A hontin a távlatok felé megnyíló belső térben áll a figura, alant a Duna, rajta gőzhajó, magyar zászlóval. Jobbra a konvencionális drapéria, és bársonnyal leterített asztal, amelyen Széchenyi művei kaptak helyet. Ez nagyjából követi a barokk tiszteleti portrék sémáját, de a test egészen más, a biedermeier alakformálás kívánalmai szerint kifeszített tartású, kidüllesztett mellű. A barokk laza S-formája eltűnt, – amely a korábban készült Buttler grófon olyan karakteresen érvényesült. De a selmecbányai képen nem divatosan vékony, elegánsan karcsú testformát látunk, mint Amerlingnél (bár a derékkép ilyen).
Barabás álló grófja erőteljes és korpulens, ami ez esetben méltóságot, öntudatot sugall, és mint a magyar nemes ideálképe tűnik fel. Az alak a valóságnak megfelelően alacsony, arca is telt, puha benyomást tesz. Az anatómiai részletekkel soká kínlódhatott a festő, különösen ügyetlen a láb lépő mozdulata, még távol van az az idő, amikor maga mögött hagyja az anatómiai problémákat. Egy különös, szertelen részlet a fejfedő óriási, divatos tolla, ez Schoefft képén is megjelenik, nyilván a gróf állandó ünnepi viselete volt. A fekete bársony dolmány ugyanaz mint Schoefttnél és Amerlingnél, szőrmével díszített hosszú mentével kiegészülve. A kép eltávolodva a neoklasszicizmus idealizáló formáitól, egészen természetesen hat, és a divatos biedermeier kellemesen valósághű formáit mutatja.
Nem kérdés, hogy a megrendelők a kvalitással azonosították a gazdag kiállítást, valamint azt, mennyire karakteres a kép. (Talán Kemény írása segít ezt megítélni.) Összevetve Széchenyi más portréival, úgy tűnik Barabás híres karakterérzéke jól érvényesül. (Bár megjegyzem, a soproniak véleménye ennek ellentmond, Barabást azért mellőzték, „mert az általa festetett Széchenyi István arczképét nem találják eléggé hűnek.”[42] A soproniakat talán a kép realisztikus vonásai riaszthatták vissza, ők Amerling idealizált, egyben divatképszerű Széchenyi képmását[43] másoltatták le 1838-ban.
Barabás Miklós országos hírnévének kiteljesedése
Joggal feltételezhető tehát, hogy a vármegyei közgyűléseken elhangzó Barabás név szűk egy esztendő alatt közismert lett, amelyet aztán a 40-es években, a reformkorban az általa készített sokszorosított közéleti portrék tovább erősítettek. A művek tanusága szerint a vármegyék példájára a tudomány helyein, az iskolákban, egyesületekben, kaszinókban stb. felállított arcképcsarnokokban mind gyakrabban jelennek meg művei, ahol a döntési helyzetben levő vezetőség szívesen fordult a sokat emlegetett magyar művész felé. E fórumok hatóköre és tagsága ugyan szűkebb körű, mint a megyeházáké, de maguk az intézmények igen számosak, és a tagság köréből nem hiányoznak a polgári elemek, a formálódó értelmiség képviselőinek másik, feltörekvő rétege, akik közül ugyancsak számos megrendelő adódott.
- Friedrich von Amerling (1803 –1887): Széchenyi István, 1836
vászon, olaj, 280 × 160 cm, jelezve középen, balra, karcolva: „Fr. Amerling 1836.”
Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Művészeti Gyűjtemény, ltsz: 97.
Mint ismeretes Barabás a 40-es évtizedtől élete végéig el volt látva megrendelésekkel hivatalos portrékra, bár a század vége felé csökkenő számban.
Mint tudjuk a ragyogó indulás következtében Barabáshoz a reformkorban hozzánőtt a ,,nemzet festője“ titulus, amely élete végéig kijárt neki. Művészi pályáját végigkísérte Széchenyi pártfogásának nimbusza, és ő maga mindvégig a nagy politikus szellemének elkötelezettje volt. Távol maradt a Kis Bálint – Vahot Imre féle törekvésektől, akik a nemzeti iskola kialakításának érdekében főképpen történelmi képek festését szorgalmazták.
Barabás sohasem emlegette a nemzeti festészetet, inkább művelte, és a nemzeti iskola felé vezető hosszú úton az ő portréi jelentik az első lépéseket. A közintézmények egész további életében szívesen fordultak hozzá, mindenütt abban a biztos tudatban, hogy a haza első mesterét bízták meg, és hogy a készülő mű garantáltan magas művészi szinvonalat – bár nem mindig progresszívet – fog képviselni. Megtörtént az, amire még nem volt példa, – egy magyar mester divatba jött.
- Barabás Miklós: Széchenyi István, 1848
vászon, olaj, 65,8×52,6 cm, jelezve középen, balra: „Barabás 848.”, MNM TKCs, ltsz.1470
Az 1836-os portrék alapján.
Barabás Miklós pályájának kezdeti szakasza jól példázza, hogyan működött a művészi hírnév kialakulása a reformkori Magyarországon. A vármegyei intézményrendszer, a politikai elit vizuális reprezentációs igénye és Széchenyi István személyes támogatása együtt teremtették meg azt a közeget, amelyben egy magyar festő először válhatott országosan elismert művésszé. Barabás sikere nemcsak egyéni tehetségének, hanem egy történelmi pillanatnak is köszönhető, amelyben a nemzeti kultúra és a művészet egymást erősítve fejlődött.
Szerző: Szvoboda Dománszky Gabriella
A cikkben tárgyalt művek részletes adatai az életműkatalógusban érhetők el.
Barabás Miklós életműkatalógus → További tanulmányok az Tanulmányok rovatban.
Jegyzetek
[1] Barabás 1944=Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Bíró Béla. Kolozsvár, 1944.
[2] Pestre, 1828. Kazinczy Ferenc: Az én életem. Szerk.: Szilágyi Ferenc. Magvető, Budapest,1987.: 552.
[3] Bakó Zsuzsanna: Donát János festő munkássága, 1810–1832. Tanulmányok Budapest Múltjából. 36. évf. 2012: 41–118.
[4] A 30-as években Pesky kedvelt fővárosi festő. Naményi Lajos: Peschky József. Művészet, 1903: 283.; Szvoboda Dománszky Gabriella: Pesky József (Pest, 1795–Pest, 1872) festőműhelye, és fellelhető művei. Elhangzott: A művészettörténet útjai 2. Tudományos konferencia 2013. november 22–24.
[5] Szombathelyről írják: Hazai’s Külföldi Tudósítások. Pesten, 1830, 1. fé. 38. sz. Pünkösd Hava 12 dik napján: 297, 298.
[6] Schoefftöt Apponyi Antal, a párizsi osztrák követ ajánlotta neki 1834-ben. Széchenyi – Apponyi Antalhoz Pozsony, 1835 octóber 22-én. Gróf Széchenyi István levelei. Összegyűjtötte, az előszót és jegyzeteket írta Majláth Béla. Budapest, 1890: 139, 111. levél.
[7] Schoefft Ágoston: Széchenyi István a Vaskapunál, 1836, vászon, olaj, 150 x 113 cm, j.j.l.: ,,Jos. Schoefft”, Veszprém, Laczkó Dezső Múzeum, ltsz: 53.7. Schöfft Károly József (1776–1851) másolata. Irod.: Ifj. Vayer 1942: 10. sz.; Rózsa 1991: 11. sz. In: Széchenyi és kora. Szerk.: Csorba László. Budapest 1911. Kiáll. kat.: 276.; Szvoboda Dománszky 2021 138 /26 kép.=Szvoboda Dománszky Gabriella: Schoefft Ágoston, India pesti festőjének utazásai. Adalékok és katalógus. Tanulmányok Budapest Múltjából, 46. sz. 2021: 71–163.
138 /26 kép.
[8] ifj. Vayer Lajos: Széchenyi képe. Magyarságtudomány, 1942. 10. tétel, 96.
[9] Az általános vélelem az, hogy már akkor elveszett az eredeti alkotás, de úgy tűnik ez csak jóval később történt, és a másolat azért készült, hogy Schoefftéknél maradjon egy példány belőle, hisz ha nem marad kép a csaádnál, nem is tudták volna lemásolni. Bártfai Szabó László cikkében 1930-ban közölte a portrét. Bártfai Szabó László: Gróf Széchenyi István művész kortársai és barátai. Magyar Művészet, 6. évf. 10. sz. 1930: 599.
[10] Szvoboda Dománszky 2021=Szvoboda Dománszky Gabriella: Schoefft Ágoston, India pesti festőjének utazásai. Adalékok és katalógus. Tanulmányok Budapest Múltjából, 46. sz. 2021: 71–163.
[11] Östör József: Széchenyi és vármegyéje. Soproni Szemle 1941, 5. évf. 4. sz.: 3.
[12] Gróf Széchenyi István levelei. A Magyar T. Akadémia Megbízásából összegyűjtötte, előszóval s jegyzetekkel ellátta Majláth Béla. Athenaeum Irodalmi s Nyomdai R. Társulat, Budapest 1890. II.: 77. Mária Dorothea főherczegnőhöz. Pest, 1835. szeptember 2. A levél fordítását idézi: Bártfai Szabó László: Gróf Széchenyi István művész kortársai és barátai. Magyar Művészet, 6. évf. 10. sz. 1930: 598–599. In: Tomasits-Hegedüs 2022: 4.,5, jegyzet.=Tomasits-Hegedüs Márta Flóra: Barabás Miklós első Széchenyi István-képmása 1836-ból. Művészettörténeti Értesítő 2022, 71. évf. (1): 79–87.
[13] Anton Einsle (1801— 1871: Széchenyi István, 1835, mellkép, vászon, olaj, Ifj. Vayer 1942, 13. tétel, lappang; Rózsa 1991: 12. tétel. Ismeretlen helyen. A 12/j. Széchenyi István mellkép, vászon, olaj, 57,5 x 59,5 cm, MTA. Irod.: Ifj. Vayer 1942: 13/c. Sz. I. egész alak ül, Ism., mester másolata. MTA Széchyi Múzeum – ez a tétel nem egyezik.
[14] Széchenyi István megdicsőülése, 1835. J. b. l.: ,,Allegoria Schindler J. Professzortól rajzolva. Középen: A. Einsle nagy eredeti (!) olajföstvénye után./(:A kiadó tulajdona:). J. lent: Clarot J. B.-tól lithographírozva. Jobbra legalul: Pesten Tomala Ferd. Cs. K. prov. lithographini (!) Intézet tulajdonos művészeti földleírási és hangászati boltjában Johann Baptist Clarot (1797–1855) litográfiája Anton Einsle (1801–1871) és Johann Josef Schindler (1777 – 1836) rajza nyomán. Litográfia, 722x 536 mm, BTM ltsz: 3745, 19190. Széchenyi arcképe alatt jobbra a hárompilléres Lánchíd és a Dunán hajó, balra az Alduna. Az előtérben balra családi címer, lant, nyitott könyvek STADIUM, EGYESÜLETEK szöveggel, Minerva szobor, bomba. Rózsa 1991: 13. tétel. Irod.: Ifj Vayer 1842: 13/d. tétel.
[15] Ifj. Vayer 1942: 13. tétel: 106.
[16] Festészet. Honművész, 1835, 3. évf. 103. sz.: 822. Továbbá arról értesülünk, hogy Tomala Ferdinánd a művet ,,magáévá tevén” sok másolatot készíttetett róla. A cikk fogalmazása félreérthető, talán egy replikát szerzett meg a kereskedő? Vagy a hontiak nem vették volna át a festményt?
[17] Magántulajdon, Rovinj, Horvátország. A kép mai lelőhelyére Korhecz Papp Zsuzsa hívta fel a figyelmemet, amelyet ezúttal köszönök.
[18] Bajza 1900: 292.
[19] Barabás 1944: 134.
[20] Széchenyi 1836. febr. 9-én említi hogy felkereste Barabást. Széchenyi István: Napló, szerk. Dr. Viszota Gyula, Budapest, 1978, 811.; Barabás Jgyk-ben Lucca hercege többször szerepel mint megrendelő: Jgyk 272, akv., 278 lith.; gróf Sermagne: 271, akv., és a 349. tétel.
[21] Barabás 1944: 138.
[22] HBML IV.A. 1/a. 144. Bihar vármegye közgyűlései jegyző könyve 1835-ről. 2510. sz. Id.: Bényei 1997: 6. jegyzet.=Bényei Miklós: Adalékok Széchenyi István és Bihar vármegye reformkori kapcsolataihoz. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve XXIV évf. 1997, Debrecen, 1997.
[23] U.o.
[24] Történeti Lapok, 1874. 5. sz. 77–78. Idézi Csorba László: Széchenyi István, Budapest, 1991. 112.
[25] ,,Széchenyi ült Barabásnak, nagyon kedvelte, műtermének gyakori látogatója volt, ilyenkor egy-két főurat vitt hozzá,…” Szegedi Maszák Hugó: Gr. Széchenyi István arcképe, 1836-ból. Vasárnapi Ujság, 1908. ápr. 5.
[26] Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele, 1864. Vászon, olaj, 275 x 397 cm. MNMTKCs. lt.: 120. Báró Sina Simon ajándéka, 1864.
[27] Hoffmann Edit: Barabás Miklós, Budapest, 1950: 11, 12.
[28] Zádor Anna: Kiss Bálint. A Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve, 1952, Budapest, 1953,: 39.; Sz. Kürti Katalin: Idősb és ifjabb Kiss Bálint emlékezete. Művészet, 1988, 8. sz.: 52, 55.
[29] Bényei 1997. 87–108.
[30] Lyka Károly: Magyar művészet 1800–1850, Budapest, 1942: 539.
[31] Csató Pál: Barabás Miklós és műterme. Tudománytár, IX. kötet. Szerk.: Csató Pál. Pest: A’ Magyar Tudós Társaság, 1836. 235–238.
[32] Szvoboda D. Gabriella: Barabás Miklós, Budapest, 1983, kat. 32.
[33] Széchenyi István, 1836, vászon, olaj, 90 x 71 cm. Az első példány egykor Nagyvárad, vármegyeháza, lappang. E mű volt a Művész családjának birtokában. Rózsa 1991: 17. tétel. Irod.: Ifj. Vayer 1842: 16. tétel.
[34] A kép Barabás halála után ismeretlen helyen, majd dr. Pogány Béla a SzM tisztviselője felfedezte, és „Széchényi Dénes gróf magához váltotta Barabás hagyatéka maradékából ezt a mesterien festett művet és családi örökében, Horpácson helyezte el, ősi gyűjteményében.” Szegedi Maszák Hugó: Barabás Miklós, Vasárnapi Ujság 1908, 55.évf. 14. sz., 261, kép a címoldalon. A kép Tomasits-Hegedüs (2022: 85.) szerint a 20. században mindvégig a Széhenyi-család birtokában maradt.
[35] Kemény Zsigmond: Sorsok és vonzások. Portrék. Szerk.: Tóth Gyula, Győry János. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970.
[36] ,,Középkorú, szembeforduló férfi félalakos portréja, sötét, semleges háttér előtt. Haja, bajusza és körszakálla fekete, díszmagyar öltözetet visel, jobbját övére teszi, baljával kard markolatát fogja. Kabátja bal oldalán rendjelek. Hátoldalon felirat: „Gróf Széchenyi István / természet után festette Barabás M. / 1836-ban.” Vakkereten fent töredékes cédula felirattal: „dr. Ma[…]ak H[…] / […]laj”, lent töredékes cédula felirattal: ,,685″ Műtárgyfelügyelet azonosító: 326561; Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. (NÖF) gyűjteménye. ltsz: NOF-MA19000745 (Védett műtárgy, védési szám: 326561), vászon, olaj, 90 × 71 cm.
[37] Bicskei Éva: A valószerű leképezése. In: A valószerű képei. Barabás Miklós művei a Magyar Tudományos Akadémián. Szerk.: Bicskei Éva. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjtemény, 2023: I/3a: 38. Az eredeti festményen látszik, hogy a mente selyemmel bélelt.
[38]Honművész 1836. 07. 31., 61. sz.: 484.
[39] Barabás 1944: 138, 139.; Ifj. Vayer 1942: 96.
[40] Széchenyi István, 1836, vászon, olaj, 32 × 26,5 cm. Jelezve középen balra: „Barabás. 1836.” MTA Művészeti Gyűjtemény, leltári szám: 24. Bicskei 2023: I/3.
[41] Gróf Széchenyi István, 1836, vászon, olaj, 223 × 138 cm, j. b. l.: ,,festé Márkosfalvi Barabás Miklós 1836.” Kollár József Galéria, (Galéria Jozefa Kollára), Selmecbánya, /Bánská Stiavnica/ Szlovákia). Hont vármegye birtokából. Széchenyi István naplói. Viszota Gyula kiadása. IV. köt. Budapest, 1934. címkép.; Ifj. Vayer 1942: 17. tétel; Rózsa 1991: 17/a. tétel.
[42] Életképek, 1847, 5 évf. 17. sz.: 528. Id.: Tomasits-Hegedüs 2022: 87, 26. j.
[43] Fr. Amerling: Széchenyi István, 1836, vászon, olaj, 250×165 cm, MTA Művészeti Gyűjtemény, ltsz: 97. Irod.: Ifj Vayer 1942: 9. tétel.
Gyakran Ismételt Kérdések
Miért lett Barabás Miklós országosan ismert festő?
Barabás Miklós országos hírneve a 19. században alakult ki, elsősorban portréfestői tevékenységének köszönhetően. A korszak jelentős személyiségeiről készített képei, társadalmi kapcsolatai és művészi stílusa gyorsan ismertté tették Magyarországon.
Hogyan alakult ki Barabás Miklós országos hírneve?
Barabás Miklós országos hírneve fokozatosan épült fel: pesti működése, a vármegyei arcképcsarnokok megrendelései és a korszak elitjével való kapcsolatai együttesen járultak hozzá ismertségéhez.
Milyen szerepe volt a portréfestészetnek Barabás Miklós hírnevében?
A portréfestészet kulcsszerepet játszott Barabás Miklós hírnevének kialakulásában, mivel a korszak politikai és társadalmi elitjének arcképei széles körben ismertté tették a festőt.
Kik segítették Barabás Miklós pályáját és ismertségét?
Barabás Miklós pályáját jelentős megrendelők és közéleti szereplők, köztük Széchenyi István is támogatták, akik hozzájárultak országos ismertségének növekedéséhez.
Miért volt fontos a vármegyei rendszer Barabás Miklós számára?
A vármegyei arcképcsarnokok a 19. században fontos szerepet töltöttek be a nyilvánosságban, így Barabás Miklós művei széles körben láthatóvá váltak, ami erősítette országos hírnevét.
Mitől vált Barabás Miklós a „nemzet festőjévé”?
Barabás Miklós a korszak meghatározó közéleti szereplőit ábrázolta, művei pedig a nemzeti identitás vizuális formálásában is szerepet játszottak, ezért vált a 19. századi magyar művészet egyik legismertebb alakjává.
