Festmény Lawrence után, vázlat
1843, London

Barabás nyugaterópai tanulmányútjáról két Lawrence másolatot hozott magával, és az egyik szerencsésen fenn is maradt, (azonosító: 4294). Nem tudni, másolt-e más festőt is, ezt a kettőt se vezette be jegyzőkönyvébe, csak hagyatékában örződött meg. Önéletrajzában leghosszabban londoni művészeti élményeit írja le, köztük is William Turner (1775–1851) festészetét, ami felér egy tanulmánnyal saját munkásságának ideológiai alapjairól. Berzenkedve veszi tudomásul, hogy a tőle teljesen alábecsült festőt a londoniak nagy művésznek tartják. A maga részéről ezt azzal magyarázza, hogy az angolok nem értenek a művészethez. ,,Egy alkalommal az akadémia tárlatán láttam két urat, a mint két képet összehasonlítgatnak. Az egyik kép Stanfieldtől, a másik Turnertől való. Az egyik így szólal meg: „Nézd Turnert, milyen szép meleg színei vannak és Stanfield milyen hideg.” — Meg nem állhattam, hogy oda ne szóljak: „A Stanfield alkotása gyönyörű szép kép, a Turneré pedig nem is kép, csak egy darab vászonnak a színekkel való betarkítása ész, értelem és gondolat nélkül. De másutt nincs olyan tárlat a világon, a hol ezt a képet tárlatra fogadnák ...” Erre az egyik némileg szánakozva rámnézve csak ennyit mondott: „Milyen különbözők a vélemények!” (Barabás 1944: 180) Jellemző szituáció. Barabás értetlenségét magyarázza, hogy mint tudjuk, vezérelve mindenekfelett a látvány reális-naturális tükröztetése minden műfajban, márpedig Turner ettől távol áll. Az Önéletrajz közlései az addig az általa elsajátított klasszikus művészeti doktrínák megfellebezhetetlen elfogadottságát éreztetik nála. Ám mégis, az angol festészet laza könnyedsége, a festék bonyolultan egyéni használata, a rajzosság feloldása, stb, ösztönösen vonzó volt számára, hiszen tehetséges festő. Gondoljunk Leitch-re, akinek felszabadultsága elementáris hatással volt rá, és most Lawrence stílusának nagyvonalúsága megerősítette ezt. De sok lenne még a tanulnivalója, hogy eljusson Turnerig. SzDG