Egy utazó cigánycsalád Erdélyben / Reisende Zigeuner-Familie in Siebenbürgen
1843

Barabás Miklós első népi életképe – az igazi romantikus téma, és a látványosan romantikus, mozgalmas előadás – a Pesti Műegylet (PME) 1843. évi kiállításán nagy sikert aratott. Hasonló kvalitású és méretű zsáner magyar művésztől addig még nem volt ismert. Mint a szakirodalom többször tárgyalta, a korszakban a művek hagyományos akadémiai rangsorában a nagyméretű cselekményes népi életkép mindjárt a történelmi tematikájú festmények után következik. A közönség hangadói váltig serkentették, hogy a Művész ne csak portrékat, hanem sokszereplős, históriai kompozíciókat is fessen. Barabás Miklós úttörő alkotása a reformkorban nagyjából kielégítette ezt az igényt, bár kritizálták, miért nem a magyar parasztokat festi. Az erősen narratív kompozíciót a művészi téren még teljesen ,,bárdolatlan" közönség nagy tetszéssel fogadta, a jelenetet valóban, szinte olvasni lehet. Példa erre Petőfi Sándor, aki a Vándorélet című versével köszöntötte (1844) az alkotást, amit nagy élvezettel apróra le is írt. A mű először Bécsben lett bemutatva, (1843) ahol fanyalgás fogadta. A Theaterzeitung szerint a festmény ,,...túlságosan meztelen és piszkos”. A bírálatra Barabás Miklós felháborodva válaszolt, a valóság tükrözésének védelmében, és a kibontakozó polémia az uralkodó biedermeier ideális-reális ellentétét érzékelteti. A kép több példányban készült.
Petőfi Sándor: VÁNDORÉLET

Barabás rajzához

Szent Kleófás!
Milyen karaván...
Nem lehet más,
Mint oláhcigány;
Avvagy e szép útazási rend
S pőre purdék serge mit jelent?

Ott huzódik a diszes csapat
Hosszu sorban zöld erdő alatt;
A családfő vén, kehes lovon,
Kit kötőfékszárnál fogva von
Üggyel-bajjal egy izmos legény...
No hisz izzad még az is szegény!

Mert bizony már régen lehete,
Hogy gabancuk a csikófogat
Elhullatta... s most mi élete?
Koplalásban tölt gyásznapokat.
Ily esetben aztán ép erő
Nem tudom, hogy volna nyerhető.

S ami több, ki rája nehezűl,
Nemcsak a jó dáde egyedűl:
Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
S mindenikben rajkók láthatók;
Ki-kidugván borzas fejöket,
Pityeregnek szörnyü éneket,

Mert helyök nem legkényelmesebb;
A gyaloglás? még keservesebb!
Ugy sipognak, mint az orgona,
S tudja isten, meddig tartana?
De nagyapjok hátra-hátrarúg,
S meglapulnak szépen a fiúk.

Megy megettök férj, menyecske, lyány
Egymás mellett és egymás után.
Ki bagóz, ki füstöt ereget,
Képezőleg terhes felleget,
Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
Tán dohányuk paprikában főtt.

Leghátul kócmadzagon pedig
Egy lopott malac hetvenkedik.
Boldogúlni nem lehet vele!
Sejti tán, hogy napja alkonyúl,
Azért viseli magát roszúl.
De segít a meszelő nyele,
Mellyel a derék családanya
Nagy vitézül nekirohana.

Igy intéznek bátor lépteket
Faluvégtől falu végeig.
Ily hős népet mi sem rettegtet...
Csak a szél! ezt megsüvegelik.
S okosan! mert e kaján elem
Mértéken túl emberségtelen.
Néha rájok amidőn akad:
Súg fülökbe olyan dolgokat,
Hogy lábszárok is remeg bele,
Mintha volna nyárfa levele.

De ha szél úr könnyü szekeren
Gyors lovakkal más vidékre hajt:
Régi kedvök ismét ott terem,
S farba rúgnak minden földi bajt.

Pest, 1844. április