Győry László
1858

A kép ábrázoltja sokáig ismeretlen volt, most a rendelkezésre álló adatok alapján gróf Győry László (1807–1882) képének tulajdonítom.
Barabás Miklós 1836-ban Pestre érkezve a reformkor idején a nemzeti kultúra megújítása érdekében kibontakozó törekvések közepébe csöppent. Fellépése a lehető legszerencsésebb pillanatban történt, amikor a társadalomban széleskörű igény támadt a művészetre, amit eddig többnyire idegenek láttak el. A fordulatot Széchenyi István megrendelése jelentette, aki nagy figyelmet fordított hivatalos képmásaira, és amikor a vármegyék sorra felkérték portréjának átadására, erre mindenképpen magyar mestert kívánt alkalmazni. A frissiben Itáliából érkező Barabás Miklós jókor jött, és 1836-ban a gróf lefestette magát vele Bihar (és Hont) vármegye számára, és ez az arckép minden későbbi ,,nemzeti portré" előképe lett, mind a hivatalos, mind a magáncélú megrendekéseknél. A tárgyalt alkotás is a nemzeti portrék közé tartozó mű, és azok százdok óta szokásos kompozícióját követi. E képeken az ábrázolt félig nyitott térben áll, mögötte a konvencionális drapéria, a felsőbb körökben oszloppal. A háttér gyakran megnyílik a szabadba, ahol rendszerint az ábrázolt birtokának részletét látjuk.
Ekkoriban a potenciális megrendelők a különféle intézmények reprezentációs termeiben, – elsősorban a vármegyeházákban – találkozhattak képmásokkal, az un. hivatalos közéleti portrékkal. A közintézmények gyarapodó galériáiban kiakasztott művek a korban kialakuló nemzeti jelképek közé illeszkedtek, amint a családi ősgalériák is. Az ábrázoltakat mindkét helyen a hagyományos ,,magyar gálában" látjuk – e ruházatból fejlődik ki a Millenniumra a díszmagyar. A mind a hivatalos, mind a családi ősgaléria felállítása, ápolása rangos körökben, a reformkortól kezdődően a 19. század végéig nagy divat. Úgy tűnik e mű a Győry-ősgaléria számára készült alkotás, és az eddig ismeretlenként számontartott ábrázolt figura a jelen pillanatban rendelkezésre álló adatok szerint gróf Győry Lászlót ábrázolja.
A család már a 17. századtól gyűjtötte a családtagok képeit, és Barabás – jegyzőkönyve szerint – több műre kapott megbízást Győry László gróftól, egyrészt az ősi portrék felújítására, másrészt az élők és a megrendelő megörökítésére. (Jgyk 647, 1181, 1683, műtárgyfelügyeleti azonosító: 70124)
Győry gróf 1858-as portréja a fentemlített kompozíciós eszközök szerint készült, és a tipikus főnemesi hazafit állítja elénk. Igazi biedermeier mű, de a ruházat lokális színeinek szimbolikája, a modell érzelmes tekintete a romantika eszköztárából való, ami szerencsésen megemeli a mű kvalitásait. A Mester 1850-es évekre kiforrott alkotói módszere szerint a kompozíció stabil, a beállítás a legjellemzőbb nézetet adó testfelületre koncentrál, az ábrázolt figura egyenletes, szórt fénnyel van megvilágítva. Az árnyékolás gyengéd, szürkével mélyülő, a plasztikus hatások elérésére a kontúr és a belső vonalrajz szolgál. A legtöbb Barabás portré jellemzője a kerek vágású, csillogó szem, a rózsás arc, akárcsak itt. Az 1858-as mű ecsetkezelése sima, selymes, de néha laza, festői részletekkel lep meg. A Mester karaktert megragadó készségét nincs mód megítélni, – egyéb arcképe nem lévén – de mint mindig, bizonyára nagyon hasonlít, ami a közönség szemében a művészi tudás netovábbja. (Egyébként az I-es és a II.-es mű arcának előadása teljesen hasonló.)
Az, hogy a ruha státuszszimbólum, magától értetődik. A Magyar Királyságban a férfiak öltözéke szigorúan kötött, esetenként elképesztően drága, és a kora-középkor óta kialakult, keleti-törökös vonásokat mutatja. Ábrázoltunk öltözéke is az ősi magyar díszruha, amely a 18. század óta változatlan, fő eleme a jellegzetes keleties mente és a dolmány. Nagy embereink ünnepélyes alkalmakkor ezt a ,,nemzeti" viseletet hordták, vagy ebben álltak a festő elé, arcmásukat az örökkévalóságnak szánva. A ruha nem jelmez, hanem a historizáló kor elvárásai szerint, a nemzet különállására, rangjára emlékeztető szimbolikus és historizáló viselet. Ez a jelleg még felerősödik azáltal, hogy ábrázoltunk öltözéke tiszta fekete, – ne feledjük, a kép a neoabszolutizmus gyászos idején készült. A viselt mente szövete fekete, amelyet értékesnek tűnő szőrme keretel, alatta ugyancsak fekete, virágmintás brokát dolmány, és mindezt aláhúzza a korallszínű selyemtrikó nadrág. Barabás látható élvezettel adja vissza az anyagok sajátosságait, a nemes szőrmét, a fekete-feketében mintázatú dolmányt, a selyem nyakravaló aranyos rojtjait. Az ábrázolt ünnepélyesen komor viselete látványosan visszafogott, de ugyanakkor roppant gazdag. Ékszerei csiszolt korallok, ezek vöröse az arany foglalatokban jól érvényesül a sötét környezetben, Barabás ecsete által szinte kivilágítanak. A korall-garnitúra tartozékai a mente és a dolmány gombjai, a mentekötő aranylánc, az öv díszei és csatja. A legfeltűnőbb a meztelen jobbkézben tartott kalpag három soros korall-forgója, amely sastollat rögzít. A kard mint fegyver az öltözék szigorú tartozéka, a harcrakészséget a harcra kötelezettséget érezteti, de az, hogy a balkéz rajta nyugszik, hagyományosan a béke jele. Barabás is alkalmazza a kor bécsi festőinek körében divatos elemet, hogy a jobbkézről lehúzva látjuk a kesztyűt, mivel a meztelen és a befedett kéz ellentétének ábrázolása igazi festői bravúrnak számít. A sok fekete mellett a kesztyű fehérje ugyanakkor igen frappáns, elegáns hatású.
A személy, aki mindezt viseli, élete delén látható férfi, egy teljes díszben megjelenő főnemes. Ránk néz, és pillantása titkos bánatot éreztet. Az arc dísze a magas homlok, a selymes bajusz, az ezüstös szakáll. Tartása könnyed, testformája nagyjából követi a barokk tiszteleti portrék sémáját, a laza S-formát. Készülésének idején, az 50-es évek végén Barabás stílusa, – az általa nálunk évtizedekig továbbélő biedermeier –, a természetes megjelenésben és gesztusokban, a biedermeier póztalan pózt mutató, reális előadásában mutatkozik meg. A festő a reformkorban megteremtette a ,,hazafi” képét, mint a nemzeti iskola produktumát, – aki ime itt áll előttünk – és az ötvenes évekre e portréfajtának előadása magas színvonalú, biztos gyakorlattá, mondhatni ezek kvalitása rutinná válik ecsetjén.
A kép különös érdekessége, hogy manapság két példányban ismert (másodpéldány lásd: azonosító: 10010). A megrendelő egy év múltán 1859-ben ismét megfestette portréját. Az tudott, hogy a Mesternek gyakran volt megrendelése egy-egy portréról több replika festésére, amit műveinek jegyzékében többnyire fel is tüntet. De az, hogy egy olajkompozícióból máig több darab maradt volna fenn, rendkívül ritka eset, eddig mindössze két alkalommal találkoztam ilyennel. A szóban forgó alkotás (I. pld.) eddig nem volt nyilvánosságra hozva, ezért felbukkanása több mint másfél évszázad múltán, a Barabás-életmű tekintetében rendkívül örvendetes esemény. Provenienciája szerint a 20. század közepén magasrangú politikus tulajdona volt, így nem is kerülhetett szakember elé.
A két kép mérete kis eltérést mutat, de a kompozíció – a figura kivételével – nagyban más, ami szokatlan mozzanat. Különös módon ez kizárja, hogy képünk hamisítvány lenne, hamisító soha nem változtat a művek kompozícióján, jelen esetben ez a barabási alkotófolyamat része. A háttér megfordult, az oszlopcsarnok az I. kompozíción a figura baloldalán, míg a II. műnél jobbra van. Az I. kép természeti részlete gazdagabb, egy lombos fa, mögötte távoli hegy tűnik fel. Az oszlop mellett az ábrázolt fejénél leomló vörös drapéria látszik, a II-es képre viszont egy szép alkonyati ég került. Az I.-es mű bensőségesebb, érzelemdúsabb, az egész felület kevésbé kidolgozott, szálkás, és sejtelmes. A II-es nem közvetít érzelmeket, inkább egy magabiztos, méltóságteljes jelenség, a hangsúly a figurára került, aki mintha felénk hajolna, mintha szólna hozzánk. Ugyanakkor az ekkor már nem igazán divatos, a biedermeier ráncbaszedett ecsetkezelése, a tükörsíma felület jellemzi. Néhány apróság, mozdulat is eltér, megváltozott a fejtartás, az I.-esen a modell a fejét és a vállát egyenesen tartja, egyszerűbb a kardmarkolat, és a ruházat egyes részletei.
Feltehetőleg a megrendelő kérése volt az eltérő háttér, az I. kép talán a családi ősgalériába került, míg a II. művet úgy tűnik, nyilvános helyre szánták. A két alkotás a Barabási életmű magas színvonalú darabjai közé tartozik, érett stílusát mutatja, magas színvonalon, így a magyar műkincsállomány fontos része.
Az erdélyi eredetű gróf Győry család másfél évszázadon át uralta Fejér megyei birtokait, Perkátán ősi kastélyuk felújítva, a mai napig áll. A család roppant vagyona a XX. század elején feloszlott, a család kihalt. ,,Győry László szinte végigélte a XIX. századot. A tartós közéleti szerepvállalás helyett Perkáta jólétéről gondoskodott. A településre hívta a Páli Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővéreket, zárdát alapított, leányiskolát és óvodát működtetett az apácák bevonásával. Feleségétől, a népszerű Lichnowsky Mária Ágnestől, a vendenbergi herceg leányától három lánya született. Mária Antóniát Szapáry Géza gróf, Felíciát Hunyady Imre gróf vette feleségül. A legkisebb leány, Terézia nem ment férjhez, ő maradt a perkátai kastélyban. Győry László 1882-ben Budapesten hunyt el. Holttestét Adonyig vitte a hajó, ott már várták a perkátaiak. Tíz kilométeren át kísérték a halottaskocsit a perkátai kastélyhoz." 2021. SzDG