A műről
Vizkeleti tehetséges festőművész volt, de mint annyi más pályatársának, jövedelme igen csekély lévén, kénytelen volt hivatalnokságot vállalni családja eltartására. Munkája mellett mint potréfestő is működött. A korszakban a műértők – és a sajtó – a nemzettéválás sodrában egyre sürgették a haza történelmének ábrázolását, összhangban a reformkori közhangulattal, ám megrendelő nemigen akadt. Vizkeletit a történelem nagyon érdekelte, és mikor egy mecénása akadt Vahot Imre személyében, elkezdte a históriai képek festését. 1858-ban mutatkozott be a Pesti Műegylet kiállításán, a Hunyadi ház diadalünnepe c. képével. Ezzel mindjárt befutott, és országosan ismert lett, legnagyobb sikerét pedig az Egervár ostroma 1552-ben c. alkotásával aratta. Nekrológjában Szokoly Viktor a „magyar régészeti festészet úttörőjeként” méltatta. Nem véletlenül. Vízkeleti fáradhatatlanul kutatta a történelmi emlékeket, tájakat, tárgyakat, ruhákat, stb. a hitelesség kedvéért, itthon és külföldön. Ezzel nagy elismerést aratott, és mivel kiváló rajzoló volt, rengeteg illusztrációt készített történelmi tárgyban, amelyek több lapban is megjelentek, és híres albumot is kiadott, történelmi nagyjainkról. Sőt, mikor felismerték, hogy milyen alapos ismerője a régi viseleteknek, jelmezek tervezésére is kapott megbízást. De életművének csúcsa volt, mikor nagyszabású történelmi jeleneteket komponált, Vahot Imre serkentésére, amivel az egész országban elismerésre talált. Legtöbb művét nagyalakú, színes metszett szólólapokon terjesztették. Ez alkotások ugyan nem voltak progresszív művek, de nagyon hiányoznak a magyar történelmi festészet emlékei közül. Sajnos művei elkallódtak, halála után furcsa módon egyetlen festménye sem maradt fenn, csak metszeteit ismerjük. SzDG
